Fejmosás. Borzasztó szavak röpködtek a levegőben, rettenetes vádak, kínos kérdések, miközben a konyhaasztalnál ülve vallattak. Nem érdekelte őket a zokogásom, hogy már beszélni sem tudtam, hogy a könnyek elvakítottak, hogy lélegezni is nehéz volt. Őket nem érdekli. Ha durvák, akkor a legkegyetlenebb diktátorokat is felülmúlják. Olyan érzelmi terrorban tartják az embert, hogy idővel abban megtörik...
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Laurel, mikor másnap reggel bedagadt szemekkel és világvége-képpel megjelentem iskolában.
- Apáék. - nyögtem erőtlenül, majd lehuppantam a székemre.
- Mit csináltak?
- Ah... már megint rajtam csattant az ostor. Tegnap a parkban beszélgettem Tommal, és anya meglátott, aztán otthon fejmosás volt... a többit nem részletezném...
- Ó. Szegény. - nézett rám szomorúan. Na igen, Laurel meg az empátia... - Jól vagy?
Ekkor kibuggyant egy könnycsepp, amit azonnal le is töröltem.
- Persze. Már megszoktam.
Leurel vigasztalóan a vállamra tette a kezét, nem szólt többet.
- Ma elmenjünk valahova? - próbált segíteni.
- Ne. - ráztam meg a fejem. - Ha meglátnak, még jobban berágnak. És még így sincs vége...
- Hát jó, te tudod... - ezzel annyiban hagytuk a témát.
Lassan telt a nap, minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem Tomot. Láttam a szemében a bűntudatot, de inkább úgy tettem, mintha nem is létezne...
***
Tom néhány nappal később, szombaton rám írt.
Tom üzenete: Beszélhetnénk?
Nyolc órával később voltam hajlandó venni a fáradtságot és válaszoltam.
Charlotte üzenete: Nem. Miért?
Tom üzenete: Csak beszélgetni szeretnék.
Charlotte üzenete: Minek? Azt tudsz iskolában is.
Tom üzenete: De most csak ketten lennénk.
Charlotte üzenete: Teljesen mindegy, így is- úgyis ignorálva vagyok.
Tom üzenete: Akkor mindegy. :(
Charlotte üzenete: Na ugye. :)
- válaszoltam, és szokás szerint véget is ért a beszélgetés.
