Beköszöntött a szeptember, minden más lett kicsit. Nem csak annyiban változtak a dolgok hogy új közösség, meg új iskola, új tantárgyak, valami el is tűnt, valami fontos, ami eddig elemi része volt a mindennapjaimnak, de most nincs velem, nincs itt, és ez a hiányérzet felemészt. De... mi hiányzik...?
Megálltam egy pillanatra a száguldó gondolatmenetemben, miközben matek órán ültem az iskola egyik legszigorúbb tanárával.
- Charlotte... - suttogtam.
- Mi van? - kérdezte padtársam, aki egyben legjobb barátom is volt.
- Semmi, semmi - intettem, mikor rájöttem hogy hangosan mondtam ki a nevét.
- Hiányzik. - mormoltam magamnak, majd lehajtottam a fejemet a pad tetejére. Miért... miért váltak el így útjaink? Ő a fővárosba ment, nyolcvanöt kilométernyire innen, ahol én tanulok és élek.Tulajdonképpen... követte az álmait, engem pedig maga mögött hagyott, amit nem tűrhetek szó nélkül.
***
Elérkezett az első őszi verseny. Csapat és egyéni, pusztán két versenyszám.
A matrackupac tetején üldögéltem, mikor Mark odajött. Felmászott a szivacsokból épített torony tetejére, majd levetette magát mellém.
- Hallod... - kezdte sóhajtva.
- Hm? - kérdeztem, de nem néztem rá, továbbra is az előttem folyó meccsen tartottam a pillantásomat.
- Charlotte összejött egy tudóssal. - bökte ki.
Felé fordultam, hitetlenül néztem a szemébe. Mark sosem az eszéről volt híres, de azért megbízható volt.
- Egy... tudóssal...? Azt hogy? Meg... ezt már tegnap is mondták... - makogtam kétkedve.
- Hát... nagyon okos.
- Attól még nem tudós valaki, hogy nagyon okos.
- Jó, akkor okos.És tuti kocka. De biztos jóképű. Mondjuk, ha Charlotte ízlése szerint választott, akkor nem igazán, hisz elnézve téged, meg hogy köztetek is majdnem volt valami....
- Állj le. - mondtam visszafojtott dühvel.
- De miért, hisz nem így van? Pont attól kéne félni, hogy Charlotte összejön valakivel, miközben ilyen gáz a csaj? Ez egy lúzer, nem csodálom hogy ráhajtottál, bárki felszedi néhány szép szóval.
- Én időben szóltam.... - mondtam, majd ráugrottam, és, habár gyengéden, de ott ütöttem, ahol értem. - Nem az, akadj le róla, rólunk.
Mark nagy nehezen kikászálódott alólam, majd feltartott kézzel hátrált és leszállt a matracról.
- Jól van, jól van, csak... neked akarok jót.
Bólintottam, de nem szóltam semmit. Mark elment, én pedig Charlotte-ra pillantottam, aki épp ekkor ült le a tőlem öt méterre lévő padra. Lemásztam a trónomról, és felé közeledtem, majd megálltam Char mellett.
- Egy picit félek amúgy... - kezdtem bele, a pályán zajló meccsre szegezve a tekintetem.
Charlotte felnézett rám, én is rápillantottam, szemében értetlenség tükröződött. Leültem mellé, igyekeztem nem túl közel, majd folytattam.
- Amióta azt mondták hogy összejöttél egy tudóssal, azóta félek. Habár ez tegnap volt, de csak ráerősítést kérek, hogy nincs mitől félnem. Vagy... fölösleges kérnem?
- Mitől félsz? - kérdezte Charlotte pislogva, láttam, ahogy próbálja feldolgozni a hirtelen jött információáradatot.
Mélyet sóhajtottam.
- Attól hogy vége lesz. Tudom, nincs sok közös emlékünk, és nem nagyon köt össze minket semmi, de akkor sem szeretnélek elveszíteni. - vallottam be, és éreztem ahogy könnybe lábad a szemem.
- Ami soha nem volt a tiéd, azt nem tudod elveszíteni. - mosolyodott el kedvesen Char.
- Akkor... hogy szerezzem meg? Hogyan szerezzelek meg, ha egyszer te a fővárosban tanulsz, ott vagy minden hétköznap, az együtt töltött időt nem lehet növelni. - daráltam, de éreztem, hogy nem figyel rám. - Char...
- Hm?
- Jó, akkor hagyjuk. Ne válaszolj, de engem bosszant hogy valami játéknak veszed az egészet. - dühödtem fel, de Chalotte csak elmosolyodott...
