Véget ért a Nemzetközi, s úgy éreztem, Tommal kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Nem azért, mert másfél órát beszélgettünk egy sörsátorban utolsó nap, nem is azért, mert nyíltan vallomást tett, hanem csak mert végre kizárólag egymásra figyeltünk.
Rohant a nyár, s rohantunk vele mi is. Hirtelen ott tartottunk hogy augusztus 21. van, és csibetáborba mentem az új osztályommal. Előtte nagyon vártam, de féltem is, és fogalmam sem volt hogy be fognak-e fogadni, vagy a közösség kiköp magából mint egy használt, ízetlen, szétmálló rágógumit.
És őszintén? Utáltam az egész tábort. Mármint nem úgy, de mégis. Az a gondolat nyomasztott, hogy alig több mint egy hét múlva beköltözök a fővárosi kollégiumba, és mindent magam mögött kell hagynom, új közösség, új élet. Szóval már előre hiányzott minden, és honvágyam volt.
Persze annyi különlegesség volt a táborban, hogy az osztályt megismertem, és azon belül is... egy személyt különösen. Valahogy őt különbnek éreztem a többinél, és olyan különös érzés fogott el. Furcsa volt. Tényleg...furcsa. Mikor rá pillantottam, valami olyasmit éreztem, amit Tom miatt más másfél éve nem. Kedveltem. És természetesen azonnal elöntött a bűntudat, de a második nap végére egyszerűen eltűnt. Nem érdekelt hogy valahol Tom ott vár rám, miközben én másért epekedek. Végül is, napok óta nem keresett, miért ne léphetnék tovább? Itt az ideje felnőnöm és valaki értelmesebbet keresnem...
És ahogy elkezdődött az iskola, az első hét nagyon nehezen telt. Végig honvágyam volt, már hétfőn a pénteket vártam, hogy végre mehessek haza. Eljött végre aztán, és ekkor voltam úgy vele, hogy bejárós akarok lenni, nem szeretem a kolit. Néhány nap múlva pedig MINDEN megváltozott.
