Felrohantam a lépcsőn, egészen a második emeletig. Megálltam és a falnak támaszkodva kifújtam magam.
- Hogy kérdezhet ilyet? - dühöngtem félhangosan, reménykedve hogy senki sem hall.
Nem mondhatom el az igazat, mert nem tudom, mit érzek iránta - gondolkodtam, miközben elkezdtem fel-alá járkálni. - Gyűlölöm amiért ilyen helyzetekbe hoz, de akkor miért nem mondom meg neki? Miért nem akarom még elengedni?
***
Két nap telt el Tom nagy kérdése óta, azóta nem szóltam hozzá. Minden a normális medrében folyt, arra gondoltam, talán maradhatna válasz nélkül is.
Persze Tom ebbe nem nyugodott bele, miután véget ért a tanítás, utolért a kapuban és szomorúan, már-már dühösen mondta:
- Van az a 77 vagy több vers rólam. Szerintem dobd ki az egészet a kukába, ha már ennyire nem kedvelsz. - hangja tele volt keserűséggel és fájdalommal. Azt hittem, befejezte, és épp szólásra nyitottam a számat, de Tom folytatta. - És ezt ne úgy értsd, hogy beléd akarok kötni, mert bevallom, én sem tettem sokat azért hogy ez működjön... - apró szünetet tartott, még mindig nincs vége. - Mindezt csak azért, mert már hozzászoktam hogy nálunk a lányok felvágósak meg nagyképűek, de te szép vagy és szerény, és ezért tetszettél nekem annyira. - fejezte be.
- Hát... huh. - ez volt az első reakcióm. - Hát... tudod, egy szavad sem lehetne azok után, amit én tettem mindezért, miközben te... fogalmam sincs mit csináltál. Napról napra egyre jobban utáltalak, te tettél ellene bármit is? - mélyet sóhajtottam, beletúrtam a hajamba és félig elfordultam. - Szerinted nem teszik tönkre az ember idegrendszerét az állandó célzások és összesúgások mögötte? - szűrtem a fogaim közt, miközben könnyek égették a szememet. Nagyot nyelve erőt vettem magamon. - Van fogalmad róla, mit kellett eltűrnöm miattad? Észrevetted, hogy mindezt zokszó nélkül? - remegtem dühömben, kezem ökölbe szorult. - Rájöttél már hogy bocsánatkérés nélkül is mindig megbocsátottam? Sejtesz ezekből egyáltalán bármit is? - itt befejeztem, nem bírtam tovább anélkül hogy elcsuklott volna a hangom.
- Tudom. - bólintott Tom, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. - Ahhoz viszont hogy tehessek valamit, el kéne végre árulnod, mit szeretsz és mit nem, mert ezekről semmit sem tudok.
Mélyet sóhajtottam, majd remény vesztve ránéztem, tekintete kérlelő volt. Megráztam a fejem és hátat fordítottam neki.
- Most ez nem megy. - suttogtam elhaló hangon, s elindultam.
- Char, kélek, ne... - szólt utánam, de én habozás nélkül raktam egyik lábam a másik után, míg végül olyan messzire kerültem, tőle, amennyire csak lehetett.
