Péntek. Egy nap a keringőig. A mai volt az utolsó próba, viszont előtte még várt rám egy kórus verseny, amit hangszeren kellett kísérnem a tanárommal és egy társammal.
Épp kiléptem a kapunk, mikor a busz elhúzott előttem. Megszaporáztam a lépteimet, és pont odaértem az iskola parkolójába mikor a többiek felszálltak. Én is kerestem egy helyet magamnak és a hangszeremnek. Békés csöndben ültem végig az utat, de hamar elkezdett idegesíteni a sok kis 10-11 éves csitri, akik túl sokat képzeltek magukról. Mikor leszálltunk a buszról, csak abban reménykedtem, hogy Neil, az egyetlen hangszeres rajtam kívül, hamarosan odaér.
Az 1-es terembe vezényeltek minket, aggódva néztem körül. A sarokba pillantottam, ahol ott volt... igen, a megváltó. Hálától csillogó szemmel lépkedtem felé, áhítattal sóhajtottam:
- Végre értelmes társaság! - Neil elmosolyodott, a padra mutatott, amin a hangszere hevert. Lepakoltam mellé és elkezdtünk beszélgetni.
Vele valahogy mindig könnyen el tudok társalogni, mindenféle feszélyezettség nélkül. Észrevettük a hátunk mögött álló szekrényen lévő posztereket.
- Ez miért van angolul, mikor az alsósok még nem is érthetik? - kérdeztem felháborodottan, mire Neil kiröhögött. - Most mi van? - förmedtem rá tettetett sértődöttséggel. - Te értenéd ezt 7-8 évesen?
- Jó, úgy talán nem, de így értem.
- Na azért... - kezdtem bele a mondatba, de egy hang félbeszakította.
- Valami van a levegőben... - hallottam a hátunk mögött ülő ötödikesek hangját. Nem törődtem velük, tovább beszélgettünk.
Folyt tovább a beszélgetés. Neil mesélt az osztályáról, elmondott néhány vicces sztorit, ami az iskolájában történt, miközben én mosolyogva hallgattam, néha nevetve bólogattam.
- Most már te is mesélj valamit. Túl sokat beszéltem. - nézett rám nyílt barna szemeivel, de hiába, mert nem volt mondanivalóm, inkább kérdeztem.
Beszélni azt tényleg jól tud. Perceken keresztül mesélt egyetlen történetet, hatalmas átéléssel, csillogó szemekkel, miközben a célzások röpködtek felénk.
- Ti jártok? - lépett elénk az egyik kislány.
- Ja, ugyanabba zeneiskolába. - vágtam rá, mire Neil-ből kitört a nevetés.
- Pedig úgy néztek ki... - szólt egy másik.
Mély levegőt vettem és Neil felé fordultam.
- Csak mosolyogj és tűrj...
- Na látod, gimiben ilyen sincs. - intett a kisebbek kíváncsiskodó arca felé.
- Már csak két hónap és megszabadulok tőlük... Ezt igazán kibírom. - mosolyogtam erőltetetten.
- Te hányadikos vagy? - kérdezte egy harmadik idegesítő kisgyerek Neil-től.
- Tizedikes. - válaszolta.
- Vááóóóó... - reagált ámulva a másik.
- Azért csodálkozik ennyire, mert addig már nem tud elszámolni... - súgtam Neil-nek, mire mindketten hahotában törtünk ki.
Tovább beszélgettünk, majd mentünk fellépni. Néhány perc volt az egész, és le is vonultunk. Le kellett ülnünk a teremben, mert a buszunk csak később jött.
- Char, kérlek, mondd hogy ülhetek melletted a buszon... - nézett rám Neil kérlelően.
- Van más választásom? Vagy ülök melletted, vagy valamelyik retardálttal. Igazán nehéz a döntés... - államat a kézfejemmel megtámasztva tettettem gondolkodást.
