- Eljössz a hétvégi versenyre? - kérdeztem Tomtól, mikor épp mellé értem a lépcsőn felfelé menet.
- Igen, el kell kísérnem az öcséimet. - bólintott mosolyogva.
- Értem. Szuper. - villantottam rá egy feszült mosolyt, majd megszaporázva lépteimet, otthagytam.
Miután végigültem életem talán legbosszantóbb matek óráját, leültem a folyosón lévő padra.
- Charlotte, lehet, hogy nem tudok elmenni holnap. - huppant le mellém Tom.
- Hogyhogy?
- Lebetegedtek a kis takonypócok. Így nincs értelme elmenni. - vont vállat, mire bennem valami kellemetlen érzés mozdult meg.
- Hát, akkor oké, én visszamegyek. - álltam fel mellőle, majd sietve bementem a terembe.
* * *
*Két nappal később*
- Char, én mikor játszok? - kérdezte Lena már vagy századjára az elmúlt tíz percben.
- Lena, nem tudom. Majd szólítanak, légy türelemmel.
Visszahuppant a padra, de nem sokáig bírta.
- Nem passzolgatunk? - állt fel hirtelen.
- Nem. Olvasni akarok, hagyj békén.
- Oké, akkor én elmegyek mással passzolgatni.
- Hajrá.
Lena még egy pillanatig sértve nézett rám, majd továbbállt, mire én újra bebújtam a könyvem lapjai közé.
Néhány perc múlva aggódva kezdtem vizslatni a termet, hogy hol lehet Lena, és Tomot láttam elmenni az egyik pálya mellett. Azonnal visszabújtam a könyvem mögé és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, de ő észrevett.
- Szia, Char. - állt meg mellettem.
- Helló. - néztem fel a könyvből, majd inkább le is tettem a kezemből.
Tom megkerült, és a jobb oldalamra ült.
- Hogy kerülsz ide? Nem úgy volt, hogy nem jössz? - fordultam felé, de nem néztem a szemébe.
- De igen, de... - itt elhallgatott, kicsit habozott.
- De...?
- Csak gondoltam eljövök, ha már te is itt vagy. - mosolyodott el bátortalanul.
- Tessék, itt vagyok. Nemhogy maradtál volna otthon, főleg így vasárnap. Én a helyedben azt tettem volna. - vontam vállat.
- De én nem tettem. - ellenkezett mosolyogva Tom.
- Azt látom.
Kínos csönd telepedett közénk, hosszan elnyúlt, majd hirtelen megtörtem.
- Milyen filmeket szeretsz?
- Hát... a nyomozósakat.
- Például?
- Sherlock Holmes, meg ilyesmik... És te?
- Én mindenfélét. Elég meghatározhatatlan az ízlésem...
- Hmm... - Bólintott.
Már tudtam, hogy igencsak tartalmas beszélgetés elé nézünk.
- Miért nem passzolgatsz a húgoddal? - intett Lena felé, aki egyedül próbált dekázni a labdával. Csak próbált.
- Elvan ő egymaga is. Senkinek sincs szüksége rám. - mondtam ál-szomorúan, és elmorzsoltam egy nemlétező könnycseppet. Tom felnevetett, mire én is nevetésben törtem ki.
Rengeteget beszélgettünk, mindenféle témákat érintve, és annyira belemerültünk a szavak tömkelegébe, hogy észre sem vettük, ahogy repül az idő.
Hirtelen elakadt a beszélgetés. Néhány pillanatig gondolkodtam, milyen témát hozhatnék fel. Semmi értelmes nem jutott eszembe, de pillantásom a mellettem heverő labdára esett. Érte nyúltam és erőből hozzávágtam Tomhoz, mire ő ijedten félreugrott és mosolyogva maga elé tartotta a kezét.
- Ne... ne bánts... - kérlelt nevetve.
- Nyugi... de ezt megérdemled. - közöltem vele kegyetlen mosollyal, és ismét megcéloztam a labdával.
Egy ideig elszórakoztunk ezzel, aztán arra eszméltem, hogy eredményhirdetés van, és hamarosan vége a versenynek. Lena megkapta az érmét, én pedig felkísértem öltözni. Mikor leértünk, Tom épp az ajtóban ténfergett, s hirtelen felnézett ránk. Amint meglátott, elfordult és hazaindult.
Egy varázslat sem tarthat örökké...
