Beléptem az ajtón, anya a konyhában ült a húgommal, Kate-tel, akit éppen olvasni tanított. Mikor nagy hévvel berontottam, felnézett, kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Történt valami?
- Nem, dehogy. - ráztam meg idegesen a fejemet. - Csak kifáradtam.
Anya bólintott, ennyit kaptam a figyelméből, visszafordult Kate felé.
Bementem a szobámba és ledobtam a cuccomat. Írnom kell. A kis füzetbe. Most azonnal. Kapkodva kutattam a táskámban, lázasan kerestem a noteszt. Mikor nem találtam, kétségbeestem, megfogtam a hátizsákot, tartalmát kiborítottam a szőnyegre, a földön heverő könyvek és füzetek közé túrtam, de nem, itt sincs, nincs itt, hogy lehet ez hiszen az előbb még itt volt ez nem lehet nem nem nem hagyhattam el ilyen nincs sosem fogja megbocsátani istenem hogy lehetek ilyen balfék hol a francban hagyhattam el azt a vackot?!
Ekkor megálltam és felegyenesedtem. Bevillant az angol óra, mikor véletlenül kihúztam a könyvemmel együtt, beletettem a padba. Lerogytam az ágyra. Már nem mehetek vissza érte. Kizárt, hogy Char megtalálta volna, hiszen nem volt már ott órájuk. Akkor a takarítónő, vagy legrosszabb esetben az egyik diák. Ne! Ne ne ne ne ne! Lehet, hogy soha többet nem látom viszont?
***
Másnap reggel, miközben felfelé tartottam a terembe, Charlotte mellém lépett, és mindenféle felvezetés nélkül, mereven előre nézve, hideg hangon közölte:
- Képzeld, mit találtam tegnap a padomban...
Szóval megtalálta. Végem van. Mélyet sóhajtva beletúrtam a hajamba.
- Tudom.
- Hát, reggelre eltűnt. - vont vállat Char érdektelenséget színlelve, majd megszaporázva lépteit, otthagyott.
Ez a mondat villámcsapásként ért. Nem tűnhetett el! Valahol biztosan megvan, és én minden áron felkutatom. Ha mégsem teszem, tudom, Charlotte sosem bocsátja meg nekem.
Sosem fogom megtalálni, de feladni sem. Bár ő se adná fel...
