- Char, Char! - rohant felém Peter lélekszakadva - Gyere most azonnal, beszélhetsz vele! Leültettem odakint egy padra, azt mondtam hogy mindjárt megyek, úgyhogy gyere, mielőtt elmegy! - hadarta sietve, én pedig elkeseredetten néztem rá.
- Hagyjuk, Peter, nem akarok vele beszélni.
Peter megállt egy pillanatra, aggódva nézett le rám.
- Miért nem?
- Nem tudom. Lezavartak a lelátóról, minden kedvem elment.
- Nem érdekel, most szépen velem jössz! - jelentettek i, és magával rángatott ki a folyosóra, le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Megálltunk, Peter egy távoli pad felé mutatott. - Látod? Ott ül. Most pedig menj! - utasított és az ajtó felé terelt.
- De ott van valaki. Én nem megyek! - tiltakoztam, mire Peter előre lökött, ki az ajtón, de én megkapaszkodtam az ajtófélfában, egy tapodtat sem mozdultam.
- De Char, nincs ott senki! Egyedül van! - kiabálta, és elkezdett rángatni.
- Nem. Megyek. SEHOVA! - kiáltottam, majd fogtam magam és leültem a radiátor előtt húzódó palánkra.
- De Char, kérlek! Téged vár, ne várjon hiába. - kérlelt Peter rendületlenül, de én nem hagytam magam. Hirtelen hangosan kifújta a levegőt, felém lépett és erősen megragadta a karomat. - Na jó, te akartad. - nyögte, miközben elkezdett az ajtó felé ráncigálni. Mikor továbbra is ellenszegültem, Peter átkarolt hátulról, és úgy próbált meg kitessékelni az ajtón, de még így sem működött. Visszafordultam hogy meneküljek, ekkor megragadta a karomat. Nem adtam meg magam, küzdöttem ahogy tudtam, de végül csak sikerült kirángatnia az aszfaltpályára. Tovább akart húzni a fent említett pad felé, én a másik irányba küzdöttem magam, be a biztonságot jelentő csarnok irányába, de Peter nem engedett.
- Peter, mit csinálsz? - kiáltott oda Marie, az egyik kísérőnk. Peter hirtelen elengedett, én pedig mosolyogva odafordultam az idős asszony felé.
- Semmit, csak... izé... mindegy. - intettem, majd elfordultam.
- Akkor gyere normálisan. - suttogta Peter, mire én balra fordultam és elrohantam, ő pedig utánam. Egy hatalmas tuja mellett megálltam, próbáltam valamerre szabadulni, de Peter elállta az utamat. - Tom! - kiáltott oda Tomnak, aki gondolom távolról figyelte az eseményeket.
Közben Peter egyik haverja is csatlakozott, így közös erővel fogtak le, míg Tom odaért a tuja másik oldalára.
- Gyere ide! - utasították mindketten, míg én őrülten próbáltam kiszabadulni karmaik közül. - Na, gyere már!
- Állj meg! - kiáltottam oda Tomnak, aki hirtelen megtorpant és visszalépett a cserje biztos takarásába.
- Nem, gyere már! Ne hallgass rá!
- Marad! Ül! Közelebb ne merj jönni! - mondtam fenyegetően, mire Tom még jobban hátrált.
- Juj, akkor inkább itt maradok. - nevette el magát.
- Nyugi, átöleltem, nem bánthat, csak gyere már! - biztatta Peter, mire nevetnem kellett a szóhasználatán.
Nagy levegőt vettem és arra fordultam, amerre Tomot sejtettem.
- Ha még egy lépést teszel, belefojtalak abba a nyomorul tóba! - kiabáltam dühösen, mire elkezdtek nevetni.
- Akkor Tom, te ülj le azon az oldalon, Char meg itt, és beszélgessetek! - vetette föl az ötletet Peter, mire én leszakítottam a tujáról egy maréknyi levelet és termést, és az arcába hajítottam.
- Engedj már el! - elrángattam a karomat, Peter pedig feltartott kézzel odébbállt. Körbenéztem, majd át bokor másik oldalára, de Tom már eltűnt és Laurel közeledett. Peter és a barátja is elmentek, én pedig fáradtan rogytam le az egyik közeli hatalmas kőre. Nem lettem volna képes beszélni vele, még nem álltam rá készen. Majd este.
