Charlotte: Asszem beszélnünk kell...
Érkezett az üzenet Char-től este fél tízkor. Azonnal visszaírtam.
Mondd.
Charlotte: Beszélnünk. Tudod, személyesen. Ahogy a normális emberek szoktak.
Nekem oké, csak mikor? És miért kell beszélnünk?
Charlotte: Hát... jövőhéten lesz verseny.
És a másodikra nem válaszolsz?
Charlotte: Nos... az bonyolult. De úgyis megtudod majd.
Jó. - rendeztem le ennyivel, majd kikapcsoltam a netet, és aludtam, bár a kíváncsiság nem hagyott nyugodni... mit akarhat...?
***
Elért minket az október, és közepe tájékán jártunk, mikor egy verseny volt az ország nyugati végében. Röpke öt órás buszút, át folyókon, el tavak mellett, keresztül a fővároson, hegyeken, dombokon, mezőkön, falvakon túl......
Maga a verseny vitathatóan volt izgalmas, valahol az unalmas és a dögunalmas között mozgott. Épp a helyemen ültem, mikor Charlotte megállt fölöttem és megvetően lenézett rám.
- Akkor... beszélhetnénk...? - kérdezte csendesen, mire feltápászkodtam ültemből, majd követtem őt a kijárat felé.
Odakint napos idő volt, csak a szél fújt enyhén, tipikus közép-őszi időjárás. Charlotte a lépcső felé ment, ami felvezetett a kosárpályára. Nem ment fel, a lépcső kezdete előtt leült a széles, lapos kőkorlátra, felhúzta a térdét, átkarolta, és maga elé meredt.
- Szóval...? - kezdtem óvatosan - Miről akartál beszélni?
- Nézd... sok mindenben megváltoztam, mióta megismertelek. - kezdte lassan - Nem vagyok már ugyanaz, mint majdnem két éve voltam. Miattad is változtam, amiért hálás vagyok.
Vettem egy mély levegőt, emésztettem a hallottakat, majd átgondoltam, mit fogok mondani.
- Nehéz két év volt, az biztos, és az fáj a legjobban, hogy soha nem történt semmi, nem kerültem közelebb hozzád, pedig nagyon szerettem volna, mert... szeretlek. - mondtam ki véglegesen és visszavonhatatlanul.
- Pont erről akartam elbeszélgetni... - vezette fel, mire megijedtem.
- Miről?
Char sóhajtott, láttam rajta, hogy nehezére esik erről beszélni.
- Nos... csak el akartam mondani, hogy... más van a képben... - nyögte ki nagy nehezen, minden szót alaposan átgondolva.
- Hogyhogy?
- Hát... van a koliban egy srác, aki... hát... nos... ja. - fejezte be a mondatot elég esetlenül.
- Szóval úgy.
- Igen. Amúgy... - nézett hirtelen rám - ki mondta azt a tudósos dolgot?
- Mindegy, nem kell tudnod. - vontam vállat
- Dehogynem.
- Nem, te is mindig ezt csinálod, nem mondasz el semmit, hát tessék, én is hallgatok.
- De ne már, annyit kérdeztem, ki mondta.
- Ugye milyen bosszantó?
- Mondd el.
- Nem.
- Na.
- Nem, nem az a lényeg, ki mondta, hanem az, hogy úgy látszik, igaz.
- Jó. - bólintott dühösen, majd nem szólt többet. - Nos, örülök hogy megbeszéltük. - mondta, majd hirtelen felpattant és otthagyott, én meg csak álltam bambán, néztem utána, és azon gondolkodtam, hol csesztem el annyira, hogy az első szembejövő srác bezavar Char-nek a képbe.
