- Nem érdekel. Én nem fogok. - jelentettem ki, mire Fran fölállt, és maga előtt tuszkolva engem, ellökdösött a bejáratig. Ő továbbment, én pedig félszegen leültem a Tom-hoz legközelebb eső székre. A székem az övével merőlegesen állt, így Tom oldalt ült nekem(?). Vettem egy mély levegőt, és megszólaltam.
- Miért depizel itt? - kérdeztem, mire közelebb hajolt, majd lesütötte a szemét.
- Hát... úgy volt hogy felkérlek táncolni, de te úgyis nemet mondanál. - kezdett bele a magyarázkodásba, majd reménykedve rám emelte tekintetét. - A következő számra jössz táncolni? - bökte ki a kérdést, mire ijedten megráztam a fejem.
Én, Tom, meg a tánc? Ilyen zenére? Ez már négy összeegyeztethetetlen dolog.
Tom elfordult, lehajtott fejjel bólintott.
- Gondoltam. - motyogta. - És hogyhogy idejöttél? - pillantott ismét felém.
- Tudod... van egy nővérem, aki idetuszkolt. Szóval így. - fejeztem be laposan a mondatot, miközben Tom ismét a parketten vonagló középkorúakat és fiatalokat figyelte.
Feszélyezett a kínos csönd, így kénytelen voltam megtörni.
- Sikerült már eldöntened, kinek hiszel?
Tom felém fordult, tanácstalan tekintete mindent elárult.
- Egyébként én erről semmit sem tudok, beavatnál, hogy mi hogyan történt? - kértem szelíden, de mégis követelve.
Tom mélyet sóhajtott, beletúrt a hajába.
- Szóval... szombaton megkértem Peter-t, hogy kérdezze meg tőled, hogy jönnél-e beszélgetni. Azzal jött vissza, hogy nemet mondtál, mert tudok valamit, amit nem kéne.
- És ha elmondanám az igazat? - néztem felé (nem rá, csak felé) jelentőségteljesen. Bólintott, én pedig belekezdtem. - Szombaton összesen háromszor beszéltem Peter-rel, és ő nem kérdezett ilyet. Gondolom így már könnyebb lesz eldönteni, kinek adsz igazat.
- Igen, így sokkal egyszerűbb... - bólintott és elfordult. Ismét a táncolókat kezdte figyelni, még véletlenül sem fordult felém. - Amúgy elmehetsz ha akarsz. - szólalt meg hosszas hallgatás után.
Megvontam a vállam, mintha mit sem számítana. Pedig de. Nem ez az első alkalom hogy burkoltan elküld.
- Semmivel sem érdekesebb ott mint itt. De azért kösz hogy megengeded.
Tom fájdalmas mosolyt villantott, a haját kezdte babrálni.
A nyakához közelítette a kezét, majd felemelte a nyakában függő nyaklánc kapcsát, kikapcsolta, levette a nyakából. A kezébe vette, végigfuttatta ujjait a hibátlanul összefonódó láncszemeken. Hirtelen két kezébe fogta a láncot, átvetette a feje fölött, és visszaakasztotta a nyakába.
Felpattant, kiviharzott az ajtón, kezében az addig maga mellé helyezett pohárral. Arra gondoltam, hogy akkor szépen felállok és elsétálok, megőrizve a méltóságomat, de végül nem tettem. Ott maradtam, és megvártam, míg Tom másodperceken belül visszatért.
Ismét leült, elfordult. Elkezdődött a tombolák kihúzása, feszültem figyeltem az eseményre, miközben igyekeztem egy kis figyelmet Tom-nak is szentelni, aki néha-néha közbeszúrt néhány béna poént. Hallgattunk és figyeltünk, de nem egymásra.
- És a főnyeremény, amit városunk parlamenti képviselője ajánlott fel, egy gyönyörű festmény. A nyertes pedig... a zöld 2-es! - kiáltott az igazgató. Körbenéztem, és láttam, hogy Fran föláll az asztalunktól, odasétál a kis csoporthoz, akik átadták a díjakat, majd átveszi a festmény.
Ledöbbenve motyogtam:
- Meg...megnyertük a festményt? - kérdeztem hitetlenkedve, mire Tom felnevetett. Megvártam, hátha mondani akar még valamit, de nem szólalt meg. Felálltam a székemről, ideje volt visszamennem az asztalhoz. - Egy élmény veled beszélgetni. - vetettem oda mikor elmentem mellette.
- Viszontlátásra. - köszönt el Tom, de én válaszra sem méltattam. Nem érdemli meg hogy egy köszönéssel is több szót pazaroljak rá.
