Ismét ugyanaz a verseny, mint novemberben. Azóta közel fél év telt el, és ugyanott tartunk mint azelőtt, hiába az a keserédes őszi nap. Talán a hely varázsának köszönhetően ez ismét változni fog...
***
- Pete, nem láttad még Char-t? - fordultam Peter felé, aki mosolyogva megrázta a fejét.
- Még nem, de jönni fog.
- Honnan tudod?
- Hé... közelebbről ismerem mint te, és többet is beszélünk. Véletlenül említette tegnap. - vonta meg a vállát amolyan "ez-nem-nagy-dolog" stílusban, miközben tudta, hogy nekem az.
- Hát... szuper. - bólintottam.
Kipillantottam a tornacsarnok ajtaján, a parkolóba éppen beállt a hatalmas busz. Felszálltunk rá, és másfél órás utazás következett...
***
Nem sokára odaértünk, és a sorsolások, illetve a megnyitó után elkezdtük a versenyt.
Délutánba fordult a nap. Már korábban elhatároztam, hogy ma beszélek Char-el. Felkeltem a helyemről, kimentem és felkerestem Peter-t. Mikor megláttam, felé siettem.
- Peter, megkérdeznéd Charlotte-tól, hogy passzolgat-e velem?
Peter bólintott, majd bement a terembe.
Néhány perc múlva vissza is jött, és sajnálkozó tekintettel közölte:
- Azt mondja, nem akar beszélni veled, mert tudsz valamit amit nem kéne, vagy valami ilyesmi...
Felvontam a szemöldököm, kérdőn néztem Peter-re.
- Mit tudok?
- Pont ez az hogy semmit, szóval nem értem, miért jelent ez gondot... - vont vállat.
- Akkor erről ennyit. - dobtam el dühösen a kezemben lévő labdát, és nagy lendülettel az előtér felé mentem.
- Hé, várj, most hova mész? - kiáltott utánam Peter.
- Nem érdekel. Valahova.
- De Charlotte-nak mindjárt meccse lesz. Nem mész szurkolni?
- Most valahogy nem tud érdekelni. Ő talán ott volt az én meccsemen? Nem, nem volt ott! Még csak úgy sem tett, mintha figyelne! Én miért tegyem?! Nem elég nyilvánvaló jelzés ez arra vonatkozóan hogy nem kér belőlem? - fakadtam ki, de a végére szinte csak suttogtam, minden lelkierőm elpárolgott.
- Akkor ne menj oda a meccsére. Annak ellenére se, hogy szüksége van rád.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Nem látod a tekintetét? Állandóan téged keres. Végignéztem azt, hogyan játszik mikor ott vagy, és azt is hogy hogyan, mikor nem vagy ott. Óriási a különbség.
- Tényleg? - Peter szavai egy olyan valamit mozdítottak meg bennem, ami újra felébresztette a reményt.
- Hát persze! Ha nem is mész oda, legalább a közelben legyél. Hidd el, ha ott vagy, nyugodtabb.
- Nem... fölösleges. - intettem le végül.
- Oké, te tudod... - hagyta rám Peter, és otthagyott.
Még néhány percig ténferegtem az iskola és a tornaterem között, majd megmaradt akaraterőmet összeszedve felmásztam az egyik lépcsőn és leültem a lelátóra, oda, ahonnan az egész termet belátni.
Éppen pályára szólították Charlotte-ot. A kezét tördelve, nagy levegőket véve érkezett, felállt a bejárattól távolabb eső térfélre.
- Izgalmas meccs lesz. - ijedtemben összerezzentem, mikor Leon közvetlenül mellettem szólalt meg.
- Dehogy. Két szettben megveri. - vontam vállat érdektelenül.
- Nem olyan biztos az... Figyeld csak. - mutatott a pályán zajló, épp elkezdődő meccsre.
És valóban, igaza volt. Az ellenfél vezetett, Char idegesen túrt a hajába. Feszülten figyeltem a meccset, kemény küzdelem folyt, egyik fél sem adta föl egykönnyen. Végül Char nyert, két pont előnnyel. A második szettben még jobban küzdött, látszott, hogy akarja, de nem akarta eléggé. Néhány pont híján elvesztette a szettet.
A harmadik szett jött, két perces szünettel előtte. Char odament Laurelhez és tüdő-tágító(?) gyakorlatokat végzett az edzővel, miközben az hasznos tanácsokkal látta el. Felálltak a pályára. Végső összecsapás.
Mielőtt először rúgtak volna bele a labdába, Leon lekiáltott:
- Char! - Charlotte felnézett, majd Leon "jó lesz" tátogására rámosolygott. Én sem maradhattam ki.
- Meglesz az! - kiáltottam félhangosan, biztos vagyok benne hogy hallotta, csak nem szándékozott tudomást venni róla.
Elveszítette. Három szettben, szoros pontok mellett, kemény küzdelem árán, de kikapott.
Azért megpróbált emelt fővel lemenni a pályáról, de látszott az elkeseredése. Azonnal elhagytam a lelátót és kimentem.
Néhány perccel később visszamentem a terembe. Charlotte és Laurel az egyik alacsonyan lévő ablakpárkányban ülnek. Charlotte a könnyeit törölgetve, Laurel őt vigasztalva.
Gondolkodás nélkül elmentem mellettük. Nincs szüksége rám. Van egy barátnője aki ott van vele, én fölösleges harmadik lennék.
***
Hamar ért véget a verseny. Hiába terveztem. Hiába gondoltam ki előre, mit fogok mondani, szavaimat belém fojtották. Hiába gyűjtögettem a bátorságomat. Ismét vissza lettem utasítva. Ez már a sokadik, és a sokadik már megtöri az embert. Magamba zuhanva huppantam le a busz egyik ülésére. Elővettem a fejhallgatómat, és max hangerőn bömböltettem a zenét. Inkább a dobhártyám fájjon, mint a szívem. Merengve néztem az ablakban elsuhanó, a naplemente fényében fürdő tájat.
Egy óra múlva egy gyorsétteremnél szálltunk ki.
- Tom, te mit veszel? - támadott le Peter azonnal, amint beléptünk a meleg ételbárba.
- Nem tudom. Tudnom kéne? Úgysem tudok semmit. Máskor meg túl sok mindent tudok. - motyogtam elkeseredetten.
- Héhéhé... nyugi van! Csak semmi pánik. Most mondd el, mi a baj, oké? - nézett Peter mélyen a szemembe, mint az állatpszichológusok a megszelídítendő kedvencek szemébe.
- Nem tudom. Lehet hogy tudok valamit, de ezt nem tudom. Elegem van. Feladom. Én megpróbáltam, nem mondhatja hogy nem küzdöttem! Ugye nem? Annyit beszél, de ezt nem ejtheti ki! Annyit beszél, de sosem hozzám szólnak a szavai... - fakadtam ki megint, mire Peter nyugodt hangon beszélt hozzám.
- Oké, akkor edd meg azt szépen, és utána elmegyünk az emberek közeléből. Ott kiadhatod magadból, csak ne itt... - bólintottam, mire Peter elégedetten hátradőlt.
Befejeztem a kaját és visszamentem a buszra. Üres volt, de így pont jó volt... Pont olyan üres, mint a lelkem. Hazáig már egy szót sem szóltam senkihez, és engem sem zaklatott senki.
Otthon teljesen zsibbadtan hajtottam álomra a fejem.
Igaza volt Charlotte-nak, nem tudok küzdeni. Már megint feladom.
