- Na, várod már az első próbát? - kérdezte Kate, mikor szünetben kint ültünk a folyosón.
- Hát... úgy közepesen. Izgulok.
- Én is. De csak egy picit. - nyugtatott mosolyogva, bár inkább ő volt az, akinek biztatásra lett volna szüksége. Végül nem volt alaptalan a félelmünk.
***
- Cookie, mindjárt mennem kell, gyere már le a függönyről! - kérleltem papagájomat esdekelve, alig maradt időm. - Yuko, Chiharu, Sunseeds, ti is gyertek! - álltam a kalitkáik ajtaja mellé, de nem hajlottak a szép szóra. - Hát, jó, ti akartátok... - azzal megpróbáltam mindegyiküket egyesével megfogni és betenni a helyére.
Mire sikerült mindegyiket helyrerakni, néhány percem maradt odaérni. Gyorsan összekaptam magam és elindultam. Az évfolyam nagy része már ott volt, de még utánam is érkeztek néhányan.
- Na, lányok, fiúk, kezdjük el. Először az alaplépést, egyedül. - kezdett bele a tánctanár, miután felálltunk a színpad előtt.
- Hé, Laurel! - suttogtam Lau felé. - Neked megy?
Bizonytalanul bólintott.
- Nagyjából.
Idegesen fújtattam, nekem valahogy nem akart összeállni, pedig ez még a legegyszerűbb része. Ez után következett a negyedfordulat, ami a legtöbbünk képességeit már jócskán meghaladta.
- Nekem ez nem megy. - sóhajtottam, mikor néhány perc szünetet tartottunk, és Laurel-el leültünk a helyünkre.
- Majd menni fog. Még sok idő van a bálig. - tette Lau biztatóan a vállamra a kezét, én pedig bizonytalanul bólintottam.
A tanár intett, ismét felálltunk.
- Most próbáljuk meg párban, mindenki álljon oda a sajátjához, tánctartásban kezdjük. - osztogatta az utasításokat, mire kelletlenül bár, de szembeálltam Tommal. Idegesen tördeltem a kezem, igyekeztem elfordulni tőle.
Alaplépés. Egy-két-hár, négy-öt-hat. Egy-két-hár, négy-öt-hat.
- Au! - szisszentem fel, mikor Tom rálépett a lábamra.
- Bocsi. - nevetett. A színpad felé nézett, ahol a tanár vezényelt, miközben kezem a vállán pihent.
- Ne szuszogj a kezemre! - parancsoltam rá fojtott hangon, mire megint kitört belőle a nevetés.
- Bocs hogy lélegzem.
Dühös tekintettel fordultam el én is, igyekeztem kerülni a tekintetét.
- Elfáradt a kezem. - panaszkodott azon a tipikus aranyos hangján, mire kifakadtam.
- Ne nyafogj már! - morogtam félhangosan, mire Tom idegesen kifújta a levegőt, de nem szólt többet.
Egy órányi szenvedés után fejeztük be.
- Jövőhét szerdán találkozunk, akkor folytatjuk. Most mehettek. - intett a tanár az ajtó felé, mi pedig megkönnyebbülten széledtünk szét és mentünk haza.
Február közepe volt, a bál április elején lesz, és még csak az alaplépést tudjuk. Érdekes lesz az elkövetkezendő néhány hét.
Habár most még kellemetlen Tommal táncolni, érezni meleg leheletét, mikor a kezemre szuszog, különös érzés tudni gyengéd érintését a hátamon, és még furcsább a kezem a kezében... Nem hittem volna, hogy ilyen velünk valaha is megtörténik.
