Elteltek hetek. Hónapok. Az előbb még szeptember volt, most meg arra ébredek, hogy hirtelen május lett, és egy hónap múlva ballagunk.
Minden nap eszembe jut, és ha eszembe jut, különös érzés fog el. Úgy érzem, valamit elszalasztok... valami jót kihagyok.
Már elkészültek a ballagási fotók, le vannak a adva a rendelések, megkaptuk a meghívókat, ez mind számomra olyan ijesztő. Maholnap el kell hagynom a közösséget amiben felnőttem és újrakezdenem a zsúfolt főváros egyik legzsúfoltabb iskolájában, egy szörnyű kollégiumban...
Én ezt nem akarom még!
***
Tom három hete szóra sem méltatott, így én sem őt. Egy hónap... Még annyi mindent kéne megtennem... de milyen pozitív belső tulajdonságok vannak? Jószívű, kedves, odaadó, hűséges...
- Várjátok már a ballagást? - kérdezte hirtelen a tanár.
Felébredve kábulatomból megráztam a fejem. Rájöttem, hogy már rég nem annál a feladatnál tartunk.
A többség vidáman bólogatott, csak én lógattam szomorúan az orromat.
- Már nem sokat kell kibírni. - biztatott minket, majd végszóra a csengő éles berregése véget vetett az órának.
Becsuktam a füzetemet és összeszedtem a cuccaimat.
- Érezzétek jól magatokat ebben az utolsó pár hétben! - engedett el Tanárnő egy utolsó jó szándékú mondattal, majd mind fölkeltünk és menni készültünk. Felpillantottam, ekkor megláttam Tomot az ajtónk előtt elmenni. Tom egy pillanatra bepillantott a terembe, tekintetünk találkozott. Görcsbe rándult a gyomrom, visszaidéztem az előbb hallott szavakat. "Érezzétek jól magatokat" Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy használjuk ki a maradék kevés időnket és csináljunk egy utolsó, tökéletes hónapot. Meg lesz.
Igen, tökéletes lesz. Tökéletes lesz, mert szeretem őt, csak nem úgy, ahogy ő szeretné hogy szeressem.
De attól számára még széppé tehetem a ballagásig maradt napokat.
