Hétfő reggel a folyosónkra beérve Tom ott üldögélt az egyik padon, a mobilját nyomkodva. Felé sem pillantva bementem a terembe, köszöntöttem a többieket.
- Helló. - köszönt Nicole és Laurel, akik egymás mellett ültek az első padban. Rájuk pillantottam, hirtelen megtorpantam.
- Ez meg hogy kerül ide megint? - mutattam a Nicole padján heverő ismerős noteszre. Az Tom ajándéka volt...
- Tom küldi... - kezdett bele Laurel, mire Nicole sértődötten közbevágott.
- Hé, itt én vagyok a postás! - nézett rá Laurel-re szigorúan, majd felém emelte tekintetét, és átadta a jegyzetfüzetet. - Azt mondta, hogy ha már ennyire nem érdekel, meg ennyire nem akarsz vele beszélni, akkor erre már nem lesz szüksége. - fejezte be, és átadta.
Dühtől remegő kézzel fogtam meg a vékony tárgyat.
- Hát... jó. - motyogtam összeszorított fogakkal. Lepakoltam a cuccomat és lopva kipillantottam az ajtón. Tom már nem volt kint. Leültem Nicol-ék társaságába, az agyam folyamatosan kattogott. Mi a franc baja van? Hogy történhet meg, hogy már másodjára kerül hozzám vissza a füzet?
Újra kilestem az ajtón. Tom ott állt Michael-el szemben, és nevetve beszélgettek. Vettem egy mély levegőt, felkaptam a füzetet a padról és ádáz tekintettel, dühös léptekkel kimentem a teremből, Tomék felé sétáltam. Néhány méterrel előtte megálltam, felemeltem a karomat amiben az ajándék volt - mire Tom ösztönösen megpróbált elfordulni - és erőből hozzávágtam. A kis könyvecske az élével találta el az oldalát, majd kinyitva, lapjaival lefelé a szürke járólapon landolt.
Vetettem egy megvető pillantást Tomra, majd megfordultam és elviharzottam. Dühösen becsaptam magam mögött a teremajtót, és zihálva leültem a helyemre. Mikor Michael belépett, furcsa pillantást vetett rám, és épp szóra nyitotta a száját, de elfordultam, ő pedig vette az adást, és nem szólt hozzám.
***
*Délután keringő próbán*
Tom felemelte a kezemet a válláról és maga mellé akart fordítani, de nem engedtem.
- Hatodik, Tom. Még nem. - szűrtem a fogaim közt idegesen.
- Ja, tényleg. - nevetett, mikor épp a mi ütemünk következett, s kiforgatott.
- A számolás sosem volt az erősséged. - morogtam félhangosan, mire Tom mérgesen fújt egyet. Kilencedik ütem, visszafordított magával szembe. Tánctartás, alaplépés.
- Amúgy szombaton miért nem jöttél passzolgatni mikor hívtalak? Peter azt mondta, azért nem, mert tudok valamit, amit nem kéne... - kérdezte rövid hezitálás után, mire kiestem a ritmusból.
Értetlenül pislogtam rá, mire megismételte.
- Szombaton. Versenyen.
- Azt tudom, csak azt nem, hogy miről beszélsz... - mondtam felhúzott szemöldökkel, mikor végre sikerült visszazökkennünk a táncba.
- Szombaton Peter azt mondta, hogy azért nem jöttél beszélni, mert tudok valami olyat, amit nem kéne. - magyarázta félhangosan, mikor épp visszaértem vele szembe.
- Én ilyet nem mondtam. - ráztam meg idegesen a fejem.
A jobb kezemet a bal kezébe helyeztem, így sétáltunk a kijelölt helyünkre.
- Szóval ezért hisztiztél megint? - pillantottam rá a szemem sarkából.
- Mi? Nem hisztiztem...
Újabb tánctartás, alaplépés, negyedfordulat, alaplépés.
- Dehogynem. - vetettem oda halkan az egyik fordulat közben. Hihetetlenül nehéz tánc közben beszélgetni.
- Mindig ezt csinálod... - sóhajtotta fáradtan. Ránéztem és vissza akartam kérdezni, de elhallgatott a zene, és kéz a kézben álltunk...
- Akkor még egyszer utoljára, aztán mára befejeztük, oké? - kiáltott a tánctanár, és a párok egy emberként sóhajtottak fel.
- Mit csinálok mindig? - kérdeztem, mikor újra beálltunk a kezdéshez.
- Hát hogy azt mondod, tudok valamit, és ezért nem beszélsz velem.
- De én nem mondtam ilyet! - ellenkeztem. Tulajdonképpen azt sem értettem, miről volt szó.
- Oké. Akkor mégis kinek higgyek? - kérdezte tanácstalanul, mire megvontam a vállam.
Higgyen amit akar. Én továbbra sem értek semmit. Nem kérdezett többet, és én sem szóltam. A táncpróba makacs hallgatásban ment tovább.
