Reszkettem az elfojtott dühtől, éreztem a könnyek szúró, égető érzését a szemem mögött. Nem elég, hogy állandóan megaláznak, nevetség tárgya vagyok, de még ezt is elveszik tőlem! Az Isten sem akar minket egymás mellett látni, hát miért szálljak szembe vele? Lehet, hogy intő jelnek kéne venni, hogy mindig, mikor közelebb kerülhetnénk... valami szétszakít minket. Valami mindig közbejön.
Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, valahogy le kellett hűtenem magam... Mint a ketrecbe zárt vadállat, aki az elkeseredett, tehetetlen dühtől már semmit sem lát, csak elvakultan mentem előre, próbáltam minél előbb kijutni, levegő kellett, sok, friss, hideg levegő...
Amint eltaláltam az ajtóig, szinte kiszakítottam a helyéről, akkora hévvel rántottam meg. Végre kijutottam! Mélyen tüdőmbe szívtam a fagyos éjszakai levegőt, majd körbenéztem. Esett az eső, de nem érdekelt. Nekiiramodtam, a jéghideg cseppek a koromfekete égből hullottak alá, de én csak futottam, ki a teremből, a folyosóról, el a világ elől. Csak róttam a köröket az egész napi esőzéstől csúszóssá vált betonon, nem törődtem a hideggel, az esővel, a sötéttel. Odabentről hívogatóan áradt a fény, melegséggel kecsegtetett. Ellenálltam a kísértésnek, és tovább kint maradtam, hogy lehűtsem indulataimat. Kifulladásig futottam, majd megálltam és a térdemre támaszkodtam. Miért szálljak szembe vele? Azt hiszem, itt az ideje feladni.
Felegyenesedtem. Szóval ennyi? Ennyi.
Lehajtott fejjel a bejárati ajtó felé mentem, majd beléptem a hűvös, mesterséges fényben úszó folyosóra.
Peter és Charlotte a lépcső aljánál álltak és beszélgettek.
- Tom, hát itt vagy! - örült meg Peter. - Jól vagy?
Nem szóltam egy szót sem, és nem néztem rá, csak mentem egyenesen előre.
- Áll már meg! - szólt utánam Charlotte a karját nyújtva, de én szó nélkül elsétáltam mellettük. Nem akartam hogy így lásson.
Erőtlenül felbaktattam a lépcsőn, és leültem a lelátóra. Azt hiszem, az eredményhirdetésről lemaradhattam, mert már elkezdték a vegyes párost. Úgy egy óra telhetett el a vita és a között, hogy odamentem. Hogy ott ülve mennyi időt tölthettem el, arról fogalmam sincs.
- Minden oké? - kérdezte Peter, mikor mellém lépett. Aggódva nézett rám a párkányra támaszkodva, de én szótlanul bámultam előre, még véletlenül sem pillantottam rá. - Legalább gyere le oda a padra. Ne itt duzzogj, mindenki lát. - kérte, mire megvontam a vállam és Peter mögött elindultam lefelé a lépcsőn.
Lementünk és leültem a padra. Néhány méterrel odébb ült Charlotte Laurel mellett, lopva felém pillantott, tekintetével millió érzést sugárzott, például Sajnálom. Sajnállak.
- Hé, Tom! Kisírtad magad? - kérdezte röhögve néhány srác, akik a semmiből előteremve huppantak le mellém.
- Hagyjatok békén! - mordultam rájuk, majd a fejemre húztam a kabátomat, ami persze csak még jobban felingerelte őket, és le sem szálltak rólam. Záporoztak a sértő megjegyzések, hallottam, ahogy Charlotte-ot hívják, aki persze felém sem nézett, gondolom.
- Hé, jönnél egy kicsit? - szólt egyszer csak valaki félénk, halk hangon, és gyengéden megrugdosta a lábam.
Tudtam, hogy Charlotte az, de nem akartam kibújni a biztonságot jelentő kabátom takarásából, ezért úgy tettem, mintha észre sem venném.
- Hát, én megpróbáltam. Többet nem tehetek. - ment odébb, immár a közelemben ülő barmokhoz intézve szavait.
- Itt maradsz. - állta útját néhányuk - Nem mész sehova.
- Engedjetek el. Most. - utasította őket határozottan.
- Majd ha megvigasztaltad. - hangzott a felelet.
- Nem az én dolgom.
- De hát miattad sír.
- És? Nem érdekel. Most pedig megyek. - lökte félre őket egy erélyes mozdulattal.
- Ne menj már... Vigasztald meg a kis barátodat!
Ekkor megelégeltem, ledobtam a kabátomat, és rájuk kiáltottam.
- Hagyjátok már! Inkább piszkáljatok engem, csak ne őt! - Erre engedelmeskedtek és elengedték. Charlotte felvont szemöldökkel nézett rám, szeméből sütött a gúny, de nem szólt semmit, csak megfordult és elviharzott.
