Tom szavai meglepetésként értek, keserűen elmosolyodtam.
- Játéknak?
- Még annyira se értékeled, hisz válaszolni se szoktál. - hajtotta le a fejét, mire elnevettem magam.
- Játéknak. - ismételtem, miközben szívből nevettem. Amint csillapodott, újra megszólaltam. - Hát jó. Azért megtisztel, hogy ezt gondolod.
- Nem hinném hogy megtisztelő lenne. - vágta rá, mire értetlenül meredtem rá. Tényleg lassú felfogású szegénykém, még az iróniát sem érti. - De ha nem hiszel nekem, gondolj vissza, semmibe vettél, meg nem válaszolsz, olyan... olyan, mintha nem is akarnád ezt velem...
- Mert meguntam. - mondtam arcomra fagyott mosollyal.
- Hát még én! - kiáltott fel Tom - Mondták is nekem hogy nem éri meg, hogy ha továbblépek, jobb lenne, és lehet hogy igazuk van, mert engem érdekelne ez az egész, de téged... - csillapodott le a végére.
- Ja, lehet. Amúgy ki mondta?
- Öten is.
- Melyik öt ember? - kérdeztem megütközve - egyáltalán olyanok, akik ismernek?
- Igen.
- És te az ő szavuknak adsz hitelt! - nevettem fel kényszeredetten.
- Abban nem hiszek nekik hogy valaki más van a képben, legalábbis nem nagyon, de abban igazuk van hogy semmibe veszel.
- Tudod, ez kölcsönös. - tartottam magam továbbra is a hűvös mosolyhoz.
- Nem hinném. Tudod, mikor valaki azt mondja neked hogy szeret, vissza kéne mondani... meg én legalább komolyan veszem, de te...
- Édes istenem... - elégeltem meg, majd felpattantam mellőle, és otthagytam. Nem tudtam hogy megyek, nem volt célom, hisz az én helyemen ültünk. Tudtam, ha utánam jön, adhatok neki még egy esélyt. Megálltam az előtérben, visszanéztem, de nem, sehol senki. Hát, akkor... ennyit rólunk, azt hiszem, meg egyébként is, nekem már ott van Zain, ideje Tom-ot magam mögött hagyni véglegesen, hisz millió okot adott rá.
