A folyosó egyik padján beszélgettem a szünetben Tommal és Nicole-lal, mikor történt. Pillanatok alatt játszódott le, szinte fel sem fogtam.
Néhány osztálytársunk jött felfelé hangosan beszélgetve, aztán hirtelen ötlettől vezérelve meglódultak felénk. Tomot vették célba, aki nem vette fel a harcot, inkább behátrált a mosdóba.
- Hagyjátok békén! - szóltam félhangosan, de nem sokat ért, hangomat elnyomta a folyosó alapzaja és a dühös kiáltások. Aggódva figyeltem a kívül maradt fiúkat, hátha valamelyiküknek megesik a szíve Tomon, de nem így lett...
Felsikoltott a csengő, és bár kétkedve, de otthagytam a dulakodó srácokat.
A későbbiekben a tanárok rendezték le a vitát köztük, be hívták Tomot a termünkbe, hosszas védőbeszédek folytak, vádak röpködtek, és még én is felkerültem, mint szemtanú. Igen, láttam, de nem mondtam semmit. Nem tudtam Tom szemébe nézni, égett az arcom a szégyentől, amiért hallgatok, hiába az ő védelméről volt szó. Mikor mégis találkozott a pillantásunk, kék szeméből áradó szomorúság örökre az emlékezetembe égett.
***
Órák után elmentem ebédelni, majd hazaindultam. Esmeralda, az egyik évfolyamtársam megkért, hogy menjek el vele az orvosi rendelőhöz, mert igazolást kell kérnie az öccsének. Épp a mellett a park mellett mentünk el, ahol több mint egy hete kedden beszélgettem Tommal. Már majdnem elhagytuk a helyet, mikor oldalra pillantva megláttam, hogy ott ül a hintában, gubbasztva, mint egy megszidott kiskutya.
- Ööö... azt hiszem, van egy kis dolgom... - mondtam bocsánatkérően Esmeraldának.
- Ó. Oké, menj csak, sok sikert.- mosolygott.
- Köszi. - mosolyogtam vissza rá, majd a hintában ülő kudarckupac felé vettem az irányt.
Egy ideig némán álltam, nem pillantottam rá, még össze kellett szednem a gondolataimat. Végül szóra nyitottam a számat. Hiába, mert nem jött ki hang rajta. Újra becsuktam, majd végre megfogalmazódott bennem.
- Én... sajnálom. Nem tudtam, mit kéne tennem. - itt véget ért a mentegetőzésem, nem volt több mentség.
Csak megrázta a fejét. Nem emlékszem, mit mondott, de valami olyasféle tartalma lehetett, hogy: "nem a te hibád", vagy "nem baj". Kérdeztem a másnapi versenyről, meg beszélgettünk további banális témákról.
Kis idő múltán felkelt a hintából, és velem szemben, a hinta tartóoszlopának tartóoszlopához dőlve állt, hasonló testtartásban, mint én. Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mintha az első egy perc beszélgetés meg sem történt volna. De talán jobb volt így. Lehet, hogy valamikor mindez a rengeteg meg nem beszélt dolog felszínre fog törni, de most jobb hallgatni róla.
- Szerintem jobb lesz ha mész. - mondta. Célzás lett volna? Célzás arra, hogy nem szeretné a társaságomat? Nem tudom, de maradtam. Igaz, ő sosem vigasztalt, sosem jött oda, ha magamba voltam zuhanva, hogy kicsit beszélgessünk. Én megtettem, azért, mert - nem, nem az jön, hogy azért, mert fontos nekem! - annyira empatikus lény vagyok, és nem szeretem, ha valaki szenved, mert az az én aurámat is befeketíti.
Végül mégis kitartott amellett, hogy menjek.
- Akkor, jobb ha megyek. Helló. - mondtam, és elfordultam. Ő nem köszönt. Átmentem az árkon, céltudatosan előre, haza. Nem néztem hátra, nem néztem meg, hogy figyel-e, nem néztem meg, hogy mit csinál. Nem tudtam volna visszanézni.
Később puszta véletlenből a park felé jártam. Nem volt ott. Nyoma sem volt annak, hogy ott volt, gondolom hazament, vagy edzésre. Nem érdekelt, hova, a lényeg, hogy már nem volt szüksége rám.
