Nem kell engem megvédeni. Főleg azt nem akarom, hogy ő védjen meg, pont az, aki még magát sem tudja.
Dühösen járkáltam fel-alá a folyosón, mérgemben dobbantottam egyet.
- Charlotte, mi bajod van? - kérdezte Laurel már vagy huszadjára.
- Az, hogy engem nem kell megvédenie!
- Azt tudom. - sóhajtott mélyet. - De abba nem avattál még be, hogy ez miért zavar téged.
Dühösen fújtattam egyet, és hirtelen felé fordultam.
- Nem tudom. Azért, mert mindenki előtt omlik össze, nevetség tárgyává téve magát és részben engem is. Emellett még játssza a kis hősszerelmest, aki mindenáron megvédi a gyönge virágszálat, miközben tisztán látszik, hogy itt felcserélődtek a szerepek!
- Nyugi már, Char! - sóhajtott Laurel. - Ne fújd fel annyira. Megtörtént, kész.
- De ez akkor sem oké így. De tudod mit? Beszélek vele. - határoztam el, majd bementem a terembe.
Rövid keresgélés után megtaláltam Petert.
- Mondd meg neki, hogy amint kijózanodik, hajlandó vagyok beszélni vele. - mondtam mélyen Peter szemébe nézve.
- Jó, oké, hol? - kérdezte teljesen bezsongva.
- Hmm... Ott kint az előtérben a lépcsőnél.
- Oké. Te indulj el, én is mindjárt hozom. - lökött meg, én pedig pléddel a hátamon, két évfolyamtársam kíséretében királynői módra kivonultam az aulába, és leültem a lépcsőre.
