Másnap épp befejeztük a keringőpróbát, és a társaság szerteoszlott, mindenki ment haza, ahányan voltunk, annyi felé. Kivéve Tomot; tudtam, hogy nem arra lakik mint én, mégis jó ideig mögöttem jött. A Főtéren jártam mikor utánam szólt.
- Charlotte...
- Hm? - megálltam és hátrafordultam.
- Izé... keringőben... ne táncoljunk úgy, hogy egymás szemébe nézünk? - túrt bele idegesen a hajába. Meglepett a kérése, de egyben meg is ijesztett.
- Hát... majd eldől. - nem akarok a szemébe nézni. Nem TUDOK a szemébe nézni.
- Oké. - mondta lehajtott fejjel.
Kínos csönd következett, majd Tom leült egy pavilonba és megveregette maga mellett a padot, jelezve, hogy üljek le. Meg is tettem, csakhogy az asztal másik oldalán lévő padra ültem, Tommal szemben. Ismét feszült hallgatás, amit tudtam, nekem kell megtörnöm.
- Tudod... időközben rájöttem, mi az (egyik) baj veled... - kezdtem bele nehezen.
- Na, mi? - kérdezte Tom bizonytalanul, látszott rajta, hogy fél a választól. Én csak elmosolyodtam, ezzel fokozva a kíváncsiságát. - A mosolygás? - próbált találgatni, mire nevetésben törtem ki. - A nevetés? - próbálkozott újra.
- Pontosan. Eltaláltad. Nagyon okos vagy. - bólogattam fülig érő szájjal, de láttam, hogy Tom szemében a düh szikrája lobban fel.
- Tudom hogy nem, ezért kérdem hogy mi az.
- Az hogy egy idióta vagy. - vontam vállat érdektelenséget tettetve. - Amúgy nem. Vagyis attól még az vagy, de nem erre gondoltam.
Tom próbált a szemembe nézni, de kerültem a tekintetét, elfordítottam a fejemet.
- Ez is azért van, hogy megutáljalak? - kérdezte szenvtelen hangon, tárgyilagosan.
- Részben, de attól még igaz.
- Mert akkor félig sikerült. - hangjába mérhetetlen keserűség költözött, amire felkaptam a fejem. Tom makacsul az asztalt bámulta, miközben én az arcát fürkésztem. - De... akkor ez neked jó, ugye? - emelte fel hirtelen a fejét, s próbált a szemembe nézni, de én elfordítottam a tekintetem.
- Nem kellemes, de hasznos. - vontam vállat. Egyáltalán nem volt ínyemre ilyennek lenni vele, de ki kellett adnom magamból, és ha már úgyis azt akarom hogy utáljon, ez erre a lehető legmegfelelőbb alkalom.
- De csak neked.
- Miért csak nekem?
- Mert nekem ez nem olyan jó. Sem ez az érzés, sem a következmény.
- Miféle következmény? - néztem rá kérdőn, mire Tom mély lélegzetet vett, és szívszaggató szomorúsággal a hangjában belefogott a magyarázatba.
- Az, hogy én tiszta szívemből szeretlek, és az úgymond "veszekedést" nem szeretem, mert ilyenkor mindig megszakad a szívem. - nyögte fájdalmasan, majd egy rövid sóhaj után befejezte. - De mindez téged ne érdekeljen, mert az első a te érdeked.
Éreztem hogy könnyek szöknek a szemembe, de valami fellobbant bennem, amint kimondta az utolsó mondatot. Kényszert éreztem hogy porig alázzam, hogy minden régi vétkét most egyszerre rázúdítsam, hogy könnyekben törjek ki és felpofozzam, hogy otthagyjam és soha többé ne beszéljek vele, amiért ilyen szánalmas. A kezembe adja a szívét összetörni, de miért?
Felálltam a padról és két kézzel az asztallapra támaszkodtam, így Tom fölé magasodtam.
- Ne érdekeljen?! Az én érdekem?! - sziszegtem magamból kikelve, de visszafogtam magam, nem ordítottam. - Miféle elvetemült mazochista mond ilyeneket? Pont erre céloztam az előbb... Ha fel akarom adni, szó nélkül elfogadod, most azt is hagynám hogy elérjem hogy utálj. - mire a végére értem, a pavilonon kívül találtam magam, hevesen gesztikulálva mondtam az egymás után feltörő szavakat, miközben folyamatosan, lassan távolodtam. - Egyszerűen nem tudsz küzdeni.
Tom is felállt, ahogy léptem egyet el tőle, ő úgy lépett egyet felém, így haladtunk lassan, de biztosan hátrafelé.
- De tudok. Viszont ha te nem akarod, akkor legyen úgy! Hiszen ha küzdök, úgyis valami módon megbántasz, amivel csak azt éred el, hogy utálom az életem, sőt, néha még azon is elgondolkozom hogy van-e értelme élnem, mert eddig küzdöttem, és ez volt az értelme! De már nem... - amilyen hevesen kezdte, olyan csüggedten hagyta abba, szemében könnyek csillogtak, s az enyémet is égették. Az éjszakai lámpák megvilágították, szörnyű volt így látni. Arca merő fájdalom, reménytelenség, bűntudat.
Fellobbant bennem a harag.
- Szóval most hirtelen én vagyok a rossz. Mindent értek. - toppantottam dühösen, mire Tom mélyet sóhajtott.
- Nem arról van szó hogy te vagy a rossz, és nem is arról hogy nem éri meg érted küzdeni, de elég nehéz egy olyan lánynak megfelelni, akit még nem is ismerek. - próbált rámutatni saját helyzetére.
- És gondolom erről is én tehetek... - fontam össze a karom magam előtt. A végén oda jutok, hogy mindent amit elrontottunk, magamra vállalok.
- Hányszor mondjam még, hogy nem te vagy a rossz, hanem az, hogy azt sem tudom, mit tegyek hogy megkedvelj? - tárta szét Tom tanácstalanul a karját. Nem beszéltünk hangosan, de a kihalt utca visszhangzott tőlünk. Már a parkot és a házunkat elválasztó út előtt álltam, ha még egy lépést tettem volna, ráléptem volna a betonozott közútra, és elütött volna a hangosan süvítő hideg tavaszi szél.
Keserű mosolyra húzódott a szám.
- Gondoltam hogy nem tudod. Ha tudnád, nem ott tartanék hogy épp csak el tudom viselni a létezésed.
Tom lehajtotta a fejét, halkan beszélt.
- Tudod mit? Megpróbálom még egyszer.
Értetlenül pislogtam rá, de mivel ebből nem sokat láthatott, meg is kérdeztem:
- Mit?
Tom felnézett, minden porcikája elszántságot és küzdeni akarást sugárzott.
- Megint küzdeni fogok, jó?
- Hajrá. - húztam el a számat, majd elfordultam, átbattyogtam az úton, egészen a házunkig. A kapu előtt megfordultam, visszanéztem oda, ahol az előbb álltunk. Már nem láttam senkit, csak Tom távoldó alakja jelentett mozgást az élettelen vidéki éjszakában.
Csak ő jelent mozgást az unalmas életemben.
