Másnap mosolyogva ébredtem. Végre minden olyan tökéletes lett. Miért kellett erre ennyit várnom? Ráírtam Charlotte-ra. Lényegtelen dolgokról beszéltünk, de legalább beszéltünk.
Persze minden csoda hét napig tart, bár a miénk addig sem, Char nem akart szóba állni velem továbbra sem. Legalábbis személyesen nem.
Újabban ismét napokra jöttek napok, hetekre hetek, és peregtek az események, telt az idő, és a Zancha utáni keddtől számítva már két hete nem beszéltünk. Már régóta feszített a gondolat, hogy kérnem kéne tőle egy tablóképet, még mielőtt elballagnánk és esetleg soha többet nem látnám.
Tom: Kérhetek majd egy tablóképet?
Char körülbelül egy fél órával később válaszolt.
Charlotte: Csak ha én is. :)
Tom: Hát nyilván.
Vártam néhány percet, hátha reagál valamit, de semmi, így újra pötyögtetni kezdtem a klaviatúrát.
Tom: Most miért kerülsz el?
Újabb néhány percet vártam, mire Char bizonytalan kérdése felvillant a képernyőn.
Charlotte: Kerüllek?
Mérgesen ráncoltam a homlokom, nem létezik, hogy nem veszi észre, mennyire kerül.
Tom: Igen.
Charlotte: Nem nagy dolog kerülni valakit, aki nem keresi a társaságod.
Ez nyilvánvaló tény volt, mégis feldühített.
Tom: Én keresem de te úgysem beszélnél velem.
Charlotte: Persze... keresed...
Dühös lettem és ki akartam magyarázni magam, de semmi erőm és ambícióm nem volt vitába szállni Char-rel, főleg így, hogy végre talán valami változni látszik. Tehát csak egyszerűen annyiban hagytam.
Tom: Jó, hagyjuk.
Persze Charlotte is.
Charlotte: Hát persze, hagyd csak annyiban, mint mindig. :)
Dühösen csaptam le a mobilomat az asztalra. Továbbra sem fog szóba állni velem, tehát nekem kell lépnem, pedig annyira próbáltam megóvni magamtól, próbáltam nem szeretni, már ezerszer lemondtam róla, de ez egyre jobban széttép, így nem tehetek mást, tovább kell próbálkoznom...
