Amint beléptem a kollégiumi szobám ajtaján, elfogott a haza-akarok-menni érzés. Levetettem magam az ágyamra és gondolataiba merültem. Sophie odajött és üdvözlésképp megölelt, majd egyből nekem szegezte a mondatot, ami megváltoztatta a teljes hozzáállásomat a kolis élethez.
- Zain azt mondta aranyos vagy. - mondta, miközben én a hűtőhöz mentem, hogy bepakoljam az otthonról hozott kajámat. Amint ezt meghallottam, óvatosan felnéztem rá.
- Tessék?
- Zain szerint aranyos vagy - ismételte magát.
- Ki az a Zain?
- Osztálytársam, emlékszel, akivel múlt héten a futás felmérésen futottam.
- Jaaaa....
Haboztam, nem tudtam mit mondhatnék erre.
- Bármi reakció? - kérdezte Sophie, miután huzamos ideig emésztettem a dolgot.
- Semmi, miért?
- Zain kérdezi.
- Hogy mi?
- Itt van - tartotta felém bizonyítékként a mobilját. És valóban ott állt a kérdés, mint "Any reaction?"
- Hát... mondd neki hogy semmi. Vagy nem tudom. Az sem ugrik be hirtelen ki az. - hazudtam, mert pontosan tudtam, kiről van szó, de azért húztam a saját agyamat.
- Középhosszú, sötétbarna haj, barna szem, alacsony, körülbelül te magasságod, és... osztálytársam.
- Áhh. Értem. Nos, nem tudok mondani semmit, majd... talán később. - motyogtam zavartan, mert tényleg nem tudtam hova tenni a dolgot. Ugyanis Zain már akkor feltűnt nekem, mikor a koliban szülői értekezlet volt, és be kell valljam magamnak is, vonzott a stílusa.
Azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy végre valami megváltozik az életemben, jó irányba.
Nos, azóta nem vagyok ilyen naiv.
