Tiltott vonzódás

87. Fejezet

Próbáltam nem visszaszólni szavaira és szerencsére sikerült is elfojtani a majdnem kitört dühömet.
Miután bezárta a kaput is, az autójához mentünk és beültünk.
A vaníliás autóillatosító és Márk parfümjének illata együttesen még varázslatosabb volt, mint külön-külön.
Érdekes, hogy mióta oda és vissza vagyok a tanáromért szinte mintha minden elevenebb, élesebb és pontosabb hatást keltene, mint előtte...
Amikor elindultunk jóleső csendben utaztunk néhány percig, majd – szokásomhoz híven – megtörtem azt:
- Abigél...ő mindig ellenezte a kapcsolataidat? – egyszerűen nem hagyott nyugodni az a nő, az a beszélgetés, ami az erkélyen játszódott.
- Fogalmazok úgy, hogy érdekes személyisége van. – remek...bele sem mentünk a témába és már védi őt.
- Tényleg olyan, amilyen viselkedést kivált Míráékból? – vontam össze szemöldökömet.
- Nem minden ember egyforma.
- Véded. – hunyorítottam rá.
- Ha elkezdesz hisztizni te is, akkor kilöklek az autóból. – mondta szemrebbenés nélkül, semleges hangsúlyban.
- Nem tudnál bántani. – mosolyodtam el gúnyosan és akkor éreztem magam a legegoistábbnak, addigi életem során.
Nem válaszolt; teljesen az útra szegezte tekintetét, én pedig pofátlanul végigmértem.
Nem tudok betelni a látványával...
Fogalmam sincs meddig néztem, ahogy kezét a kormányon nyugtatta, fejét az fejtámlától kicsit távolabb tartotta, miközben ádámcsutkája fel-le liftezett.
Elképesztő ez a férfi!
A mellettünk elsuhanó táj csöppet sem kötött le annak ellenére, hogy szeretek elmerengni, miközben autókázunk.
Ha Márk és valami másik dolog közül kellene választani egyértelműen, választási időt sem adnék magamnak, már azzal döntést hoznék, hogy ránézek és pislogás nélkül bámulom őt.
Belebetegednék, sem minthogy eltávolodjak tőle!
- Hanga! – szólt rám mély hangján, mely miatt ismét libabőröztem.
- Igen?
- Ne akard, hogy elmondjam mit is gondolok erről a tekintetről. – vezette rám pillantását, majd hirtelen megálltunk, én pedig előre néztem és egy benzinkutat véltem felfedezni.
Ennyi ideig néztem volna?
Kevésnek tűnt.
- Körülbelül 30 percet töltünk itt. Annyi idő gondolom elég...mindenre. – direkt akart zavarba hozni, hogy odatette a mondat végére azt a szót.
- Így van. – forgattam meg szemeimet, majd elmentem a mosdóba. Miközben elvégeztem a dolgomat, kezet mostam és megfésültem a hajamat, a telefonom eszeveszett csörgésbe kezdett.
Mire kihalásztam a táskámból csoda, hogy nem hagyta abba a zajongást.
- Lívia, mi történt? – szóltam bele köszönés nélkül.
Lívivel nagyon ritkán szoktunk rendes telefonon beszélni, inkább Messengeren hívásozunk, de akkor órák hosszakat.
- Gondban vagyok és szükségem van arra, hogy meghallgassanak. – motyogta összezavarodottan, én pedig közben kimentem a mellék helységből, hogy más is használatba tudja venni azt.
- Mondd csak! – bátorítottam, miközben bementem és vásároltam magamnak egy innivalót, csokoládét és csipszet...nesze neked egészséges életmód.
- Szóval...egy ideje azt hiszem, bejön egy srác. – kezdett bele, miután fizettem és a pénztáros fiú mosolyogva átadta a nyugtát és a szatyorban lévő megvásárolt dolgokat.
Elköszöntem és kimentem a kissé szeles levegőre.
- És ki az? – kíváncsiskodtam. Mióta csak ismerem Líviát állandóan az a másik pali volt a főszerepben, aki elég szemét volt vele.
Most úgy hallatszik, hogy végre van valaki más.
- Hát szóval...Áron. – árulta el, én pedig majdnem felvisítottam.
- Ez komoly? Mióta? – próbáltam magamat visszafogni, de nem igazán ment.
- Néhány hónapja...igazából őszi szünet előtt kezdett el úgy többet írni meg ilyenek...és most meg hiányzik és parázok, hogy valami csajt felszedett. Idegeskedek miatta? Ez normális? – hadarta.
- Figyelj...nem vagyok annyira nagyon jó az ilyen tanácsadásban...de szerintem ez nem normális.
- Tudtam! Most űzhetem ki őt is a fejemből. – „mérgelődött".
- Már miért kellene kiűzni? – értetlenkedtem.
- Mert ha most összejövünk és szakítunk, akkor nézhetem a képét érettségiig...másrészt meg nem szeretném, ha kirekesztve éreznéd magad. – indokolta meg álláspontját.
- De ha arra gondolsz, hogy úgysem menne, akkor persze, hogy nem fog.
- De mégis, hogy mondjam el neki? Biztos nem tekint rám úgy, mint én rá. – aggodalmaskodott.
- Akkor választod a bizonytalanságot?
- Még átgondolom azt, hogy elmondom-e neki.
- A te döntésed, de én szurkolok, hogy elmondd. – biztattam.
Őszintén szólva, eddig még sosem gondoltam bele abba, hogy mi lenne ha két legjobb barátom összejönne egymással. Mégis mennyi az esély arra, hogy ez 1-1 baráti körben megtörténjen? Persze, ésszerű gondolkodás alapján 50-50, de akkor is...tény, hogy kissé érdekesen hangzik, de pozitívan kell belemenni ebbe a dologba.
Ha ők boldogok, akkor én is az leszek.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. – hálálkodott, majd még beszéltünk néhány pillanatnyit és elköszöntünk egymástól, majd bontottuk a vonalat.
Érdekes lesz ez a 2020-as év rész.
Amikor az autóhoz mentem Márk már bent ült és a telefonján nézett valamit spanyolul.
Nem szerettem volna megzavarni, ezért némán ültem és hallgattam a szöveget.
Mivel csak egynéhány szót tudok spanyolul szinte semmit sem értettem, másrészt pedig iszonyat gyors volt nekem az, hogy pörgött a beszéd és még le is kellett volna fordítanom a szavakat, ezért inkább felhagytam a cselekedettel, hogy megértsem miről is van szó.
Pár perc múlva véget ért a videó, eltette a telefonját és rám pillantott.
- Indulhatunk? – kérdésére bólintottam, majd bekötöttük magunkat, Márk pedig beindította az autót.
Fogalmam sincs meddig merengtem a tájba és gondolkodtam azon a válaszon, amit 2 hét múlva kellene adnom.
Sosem szerettem az olyan döntéseket, amelyeket nem lehet azonnal megválaszolni.
- Elárulnád, hogy miért pont 2 hét múlva kell választ adnom? Mármint, hogy egy sima nap lesz akkor, vagy valami különleges esemény? – kíváncsiskodtam.
- Ha ugyanaz lesz a válaszod, mint most..akkor nem mindegy milyen nap lesz?
- Utálom, ha titkolózol. – morogtam.
- Veszekedéssel telt lesz a hazafelé tartó út része. – kommentálta. [...]