Tiltott vonzódás

39.Fejezet: 2019.12.10

Az igazat megvallva nem rettegtem a másnaptól. Tudtam, hogy a legrosszabb ami történhet, az hogy nem szólnak hozzám a többiek. Nem vagyok annyira tömegkedvelő ember amúgy sem.
Viszont a tegnap...anyától nem tudtam elrejteni a sebesülésemet, így elvitt az ügyeletre, aki tulajdonképpen kiírt a hétre, viszont én ragaszkodtam hozzá, hogy jöhessek. Így van 1 heti igazolásom, amit a szemétbe dobhatok és 1 hét felmentésem.
- Biztos ne vigyelek el? – aggodalmaskodott anya. Nem szerettem volna, ha nagy felhajtás lenne a balesetem körül, így elutasítottam az ajánlatát. Bár szülőm kissé haragudott rám, amiért nem mentem rögtön hozzá és mentünk el egyből a sürgősségire.
Nem szerettem volna több vitát generálni azzal, hogy elkezdem a 'de akkor sem lett volna jobb' szöveget.
Amint elindultam a suliba, az úton egy ismerős arccal találkoztam...mármint rémlett, hogy valaki ilyesfélével beszéltem és felismertem.
- Szia! Hát te? – mosolyodott el, amikor meglátta a mankót nálam.
- Szia! Kis balesetem volt...elcsúsztam a járdán. – rántottam vállat, s lassan mentünk együtt az iskola felé.
- Elfelejtettem bemutatkozni múltkor...Szatmári Zalán! – nyújtotta a kezét.
- Magyar Hanga! Várj...te Szatmári fia vagy? – vontam fel szemöldököm.
- Igen. – bólintott.
- És...milyen tanár gyereknek lenni? – érdeklődtem. Elméletileg a tanár gyerekek szigorúbban vannak fogva...amit nem értek.
- Egész jó. Speciel a szüleim nem olyan szigorúak...lehet szerencsés vagyok. – a sulikapuban elbúcsúztunk, én pedig mentem Matekra az első emeletre.
Marcell jött velem szemben és enyhe döbbenettel segített nekem felmenni a lépcsőkön – mert, miért is lenne lift? – majd így szólt:
- Mesélj, mi történt!
- Elcsúsztam.
- Legalább nem kell tornáznod! – nevetett fel, és vele együtt nevettem.
- Köszi, hogy elkísértél. – mosolyogtam rá, ő pedig egy ' Ugyan ' szó után intett és tovább állt.
Ahogy bementem a terembe, csak Áron volt ott. Nem szóltam hozzá, csak elmentem egy távolabbi padhoz, majd lepakoltam rá.[...]
Kissé tartottam attól, hogy tornaórán mit fog szólni Herczeg – és az osztály – hogy felmentésem van.
Amikor az öltözőben voltunk, mindenki csendben volt. Levettem a kabátomat és a sapkámat, majd a papírommal és a telefonommal bementem a terembe, ahol a fiúk már nagyban nevetgéltek, majd pár pillanat múlva a lányok is bejöttek.
Beálltunk tornasorba a tanáriból pedig tanárunk jött ki, s miután jelentettünk és kiadta a feladatokat odamentem – jobban mondva oda bicegtem - hozzá a mankómmal.
- Tanár úr! – nyújtottam felé az ambuláns lapomat.
- Majd óra után aláírom. – adta vissza én pedig összevont szemöldökkel néztem rá.
- Tudja az óralátogatásos pedagógusok félig vakok, már ha érti, mire gondolok. – húzta el a száját és értve a célzást bólintottam, majd helyet foglaltam az egyik ülőkén.
Az óra további részében hol azt néztem, hogy a többiek mit csinálnak, vagy azt lestem, hogy tanár úr hogyan artikulál 1-1 magyarázata közben...lehet, hogy az utóbbin kicsit elidőztek a gondolataim.
Annyira megkérdeztem volna tőle, hogy miattam írtunk-e dolgozatot, viszont kissé gyerekesnek és illetlennek tartottam volna ezt. Egyrészt mi jogon vonnám én kérdőre ilyen miatt a pedagógusunkat...másrészt meg azért nem körülöttem forog a világ – és ezt a többiek is beláthatnák. Lehetséges, hogy tanár úrnak csak rossz napja volt és azért íratott...vagy csak nem volt elég jegyünk, ami azért valljuk be valószínűbb.
Amikor vége lett az órának és a többieket tanár úr elengedte, hozzám szólt:
- Jöjjön a tanáriba! – szólt halkan, én pedig utána mentem.