Tiltott vonzódás

116.Fejezet: 2020.04.25.

Egy szemhunyásnyit nem aludtam az éjszaka.
Hogy is tudtam volna? Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor kb. a kapcsolatunk függ a mai naptól.
Tudom, hogy valószínűleg túldramatizálom, de egyszerűen nem tehetek róla.
Lehetséges, hogy mégsem kellett volna beavatni a családomat abba, hogy van barátom.
Olyannyira csalódott érzés kerített hatalmába, hogy legszívesebben elástam volna magam.
A szüleim nem lesznek engedékenyek és nem fogják mosolyogva fogadni azt, hogy boldog vagyok Márkkal.
Pesszimista hozzáállás, de legalább nem érne meglepetésként, ha ez történne.
- Hanga! – kopogott anya a szobámba, mire kikászálódtam az ágyból és ajtót nyitottam neki.
- Még nem készülődsz? – konstatálta döbbenten megjelenésemet.
- Még csak 10 óra. – vontam össze szemöldökömet.
- Másfél órád van elkészülődni, igyekezz légy szíves! – szólt rám, majd ott hagyott egyedül.
Remek...már anya is teljesen be van pörögve, más sem hiányzott.
Nem vettem túlságoson elegánsra az aznapi ebédhez a ruhát. Egy fekete bőrnadrágot vettem fel és egy rózsaszín lenge pólót.
- Idegesnek tűnsz. – jelent meg a szobám ajtajában Míra.
- Az lenne a fura, ha nem lennék az. – sóhajtottam.
- Felfújod az egészet.
- Felfújom? Anyáék lehet, hogy balhét csapnak, mivel Márk a tanárom! – jegyeztem meg.
- Hanga, a 21.században már le se szarják, hogy ki kicsoda és mi a foglalkozása. – forgatta szemeit.
- Jó neked, hogy te ilyen könnyedén kezelnéd a helyemben. – morogtam.
- Mindenki így kezelné, te izgulsz ennyire nagyon. – hagyta rám, majd elment az ajtómból.
[...]
Márk „Indulok." üzenete után már az idegességem a maximum szintet is túllépte és fel-alá járkáltam az egész házban.
Igaz, hogy miután összeszedtem magam és rendet raktam a szobámban Márkkal egy fél órás hívást lefolytattunk, amiben nem győzött nyugtatgatni.
- Hanga, leparkolt egy autó! – kiabált fel anya, mire lementem és kezemet csavargatva vártam, hogy mikor csenget az ajtón.
Amikor meghallottam a hangot, ajtót nyitottam neki, s szembe találtam magam a számomra nagyon is elegáns Herczeg Márkkal.
Sötétkék ing és fekete nadrág volt rajta, ami olyan hatást keltett, mintha rá öntötték volna.
Tökéletesnek láttam akkor is...
- Ne izgulj! – suttogta, majd magához húzott és puszit adott arcomra.
Szülők közelében csak kulturáltan...
- Na vajon cirkusz lesz vagy normális keretek közötti beszélgetés? – hallottam Míra hangját a konyhából.
Legszívesebben abban a pillanatban kitekertem volna a nyakát.
Amikor Márkkal a konyhai részre értünk és köszönt szüleimnek anyáék fejében döbbenten állt össze a kép.
Herczeg átadta az ajándékot, amit anyának és apának hozott, majd leültünk az asztalhoz.
- Tudjátok, hogy ezt nem szabadna. Márk te a munkahelyedet kockáztatod, Hanga pedig az iskolai életét. – kezdte apa szigorú pillantással.
- Ezzel mi is tisztában vagyunk, de fontosak vagyunk a másik számára, hiába is próbáltunk átlagosan tekinteni a másikra, nem ment. – magyarázta Márk.
- Zsolt, ne légy ilyen szigorú! Fiatalok még és különben is észrevehetted, hogy óvatosak. Hangán eddig nem is láttuk, hogy mi történik az életében...gondolom mostanság vele töltöttél el sok időt. – szólalt fel anya.
- Igen, de nem ellenetek szerettem volna ezzel menni. Féltem a reakciótoktól. – vallottam be.
- Valószínűleg továbbra is óvatosak lesztek. Számomra a lányom boldogsága a legfontosabb és ha melletted jól érzi magát, akkor nem állok semminek az útjába. – láttam apán, hogy nagyon félt és ha nem lenne benne egy cseppnyi szeretet sem simán eltiltana Márktól.
Legnagyobb meglepetésemre az ebéd végére anyáék és Márk – úgy mint a barátom – egész jól megtalálták a közös hangot.
Lehet, hogy mégis igaza volt Mírának és tényleg csak én vagyok pesszimista az ilyen témákban.
Amikor az étkezést befejeztük szüleim felengedtek minket a szobába.
- Nem akarok nagyképű lenni, de én megmondtam. – mosolyodott el Márk, amikor lefeküdtünk az ágyamra.
- Aggódtam miattunk. – bújtam nyakához.
- Látod, hogy az őszinteség jól sült el, most már több időt tölthetünk együtt. – ölelt magához szorosan.
- Már közeledik az év vége is, csodás nyarunk lesz együtt. – suttogtam és puszit adtam arcára.
- Azt garantálom. – simogatta hátamat.
[...]
Körülbelül 3 órát töltött nálunk miután mondta, hogy még van néhány elintézni valója.
- Ne gyere ki, nem szeretném, hogy megfázz. – mosolygott, majd puszit nyomott számra és elköszöntünk a másiktól.
Tekintetemmel végig kísértem távolodó alakját egészen addig amíg beszállt az autóba és el nem hajtott.
Anyáékkal néhány szót beszéltem, amikor a farzsebemben lévő telefon jelzett, hogy üzenetem érkezett.
- Máris hiányolnak? – kacagott anya.
- Lívia az. – vontam össze szemöldökömet, majd megnyitottam az üzenetet.
„Szakítottunk Áronnal". – írta.
- Valami baj van? – érdeklődött szülőm, arckifejezésem láttán.
- Elmegyek Líviához, muszáj megbeszélnünk valamit. – vettem fel a kabátomat.
- Elvigyelek? – érdeklődött Míra.
- Néhány perc csak és ha sietek elérem a buszt is, ami feléjük megy. – legyintettem és már el is indultam barátnőmhöz.
Amikor odaértem az anyukája nyitott ajtót, s amint köszöntem érdeklődtem a lány hogyléte felől, viszont ő felmutatott az emeletre, ahonnan Lívia keserves sírása volt lehallható.
További szó nélkül felmentem és amikor benyitottam a szobájába, a sírástól megtelt papír zsebkendőkön túl megláttam összetört barátnőmet.
- Mi történt? – ültem le mellé a padlóra és öleltem át.
- Azt mondta, hogy...hogy túl sok vagyok neki. – zokogott hangosan.
- Ez még nem indok arra, hogy szakítson...Áron nem ilyen. – értetlenkedtem.
- Kurvára ilyen, csak mások előtt ezt nem mutatja! Annyira egy lehetetlen személyisége van, hogy az hihetetlen...azt mondta, hogy nem bírja az állandó kirohanásaimat és azt, hogy én siettetem őt. Mégis mi a fasz? Bezzeg amikor kettesben voltunk nem mondta egyszer sem, hogy siettetem...szánalmas rohadék. – adta ki magából a felgyülemlett dühöt.
- És személyesen szakítottatok...vagy egyáltalán végleges ez?
- Össze nem jönnék vele még egyszer. Másrészt meg igen, személyesen szakítottunk, de nem tartott túl hosszú ideig, mert eljöttem onnan, amint kimondtuk, hogy vége. – sóhajtott.
- Lehet, hogy megvárhattad volna, hogy mit akar még mondani. – jegyeztem meg.
- Tudom, hogy mit akart mondani. Ezért is nem vártam meg. – rántottam vállat.
Miután kicsit sikerült megnyugtatni barátnőmet megállapodtunk, hogy ma vele töltöm a napot és az éjszakát is.
Tény, hogy mostanság nem annyira bensős a kapcsolatunk, viszont Lívia szinte mindig ott volt nekem, ha baj volt, így kötelességemnek érzem, hogy én is így tegyek fordított helyzetben.
Amikor a lány elment fürdeni elővettem a telefonomat és megnyitottam Márk chatét.

„Holnap van programod?" – írta az üzenetet.
„Holnapra nincs, a délelőtti órákban fogok hazaérni majd, mert Líviánál töltöm az éjszakát."
„Történt valami?" – érkezett a kérdés egyből.
„Romokban a paradicsom."
„Nálad jobb barátnőt nem is kívánhatna senki." – elmosolyodtam az üzeneten, majd gyorsan visszaírtam.
„Remélem, te sem kívánsz mást." – már csak azután jöttem rá milyen félre érthetően írtam ezt, miután elküldtem az üzenetet.
„Csak téged."- ezen a két szón fülig pirultam.
„MÁRK! Van jobb-bal kezed és egy hatalmas ház, amiben egyedül vagy... ebből hozz ki valamit." – mentem bele a játékba.
„Hanga... az őrületbe kergetsz."
„Jó vagy rossz értelembe? Ha jóba, akkor most nem tudlak kisegíteni." – idegesítettem tovább, s azonnal jött a válasz.
„Persze, hogy jóba... de akkor majd máskor kisegítesz." – írta, mire nekem leesett, hogy az előző üzenetemben egy igen félreérthető szót is használtam.
„Márk! De perverz vagy..." – küldtem nevetve az üzenetet.
„Hanga, én arra gondoltam, hogy megölelgethetnél, de ha azt szeretnéd..."
„Most örül a szád mi?" – pötyögtem.
„Hogy a barátnőmet zavarba hozhattam? Persze, hogy örülök."
„Ezt még visszakapod! Viszont én megyek, mert Lívia mindjárt jön vissza. Jó kive... akarom mondani jó pihenést!"
„Ha-ha, értem én. Nem baj... nem kell elmondanod, hogy kívánsz... türelmesen kivárom a soromat. És, hogy ne aggodalmaskodj... én is olyannyira akarlak, mint te engem." – amint végigolvastam az üzenetet éreztem, hogy a fejem teljesen átvette a vérvörös árnyalatot... de nem tudom eltitkolni. Nyílt papírlap köztem és Márk között, hogy igen is vonzódik hozzám és ez kölcsönösen is így van.
„Próbálsz bemocskolni?"
„Már néhányszor bemocskoltalak...és mindketten élveztük." – emlékeztetett felejthetetlen éjszakáinkra, s combjaimat összeszorítottam amint visszaemlékeztem pillanatainkra.
„És hogy mennyiszer akarom még az olyan pillanatokat is..." – írtam meg az utolsó üzenetet, majd kikapcsoltam a netemet és a táskámba dobtam a telefont.
Márkkal chatben nem szoktunk nagyon érzelgős üzeneteket váltani. Elvégre szinte mindennap látjuk egymást és a legtöbbször kitudjuk mutatni úgy is, hogy mennyire imádjuk a másikat.
- Ez az éjszaka úgy érzem, hogy nagyon nehéz lesz. – jött vissza Lívi kizökkentve a gondolkodásból.
- Napról napra könnyebb lesz, hidd el. – próbáltam vigasztalni, s az ilyenkor gondolatelterelő eszközt, a videó játékot elővettem.
A lány nagy gamer és amikor ideges is többnyire ezzel vezeti le a stresszt.
Éjszakába nyúlóan játszottunk közel 15 játékon és közben beszélgettünk mindenféle témáról.
Jó volt kicsit visszatérni az átlagos kerékvágásba...