Tiltott vonzódás

107. Fejezet

- Ha rajtam múlik nem. – morogtam, miközben összefontam magam előtt a karjaimat célozva arra, hogy jó lenne, ha mihamarabb túlesnénk ezen a beszélgetésen.
Úgy gondolom, hogy még járt volna nekem egy kis „feldolgozási-és gondolkodási idő" ezzel az egész témával kapcsolatban.
- Most miért vagy ilyen? – értetlenkedett.
- Ne játszd már az ártatlant! – forgattam szemeimet.
- Hanga, egyáltalán nem értelek! Tegnap délután még minden rendben volt, aztán meg csak úgy elrohantál. – foglalta össze a helyzetet az ő szemszögéből...tény, hogy így még jól is hangzik.
- Az elrohanásomnak a jele volt az, hogy betelt nálam a pohár.
- De mivel kapcsolatban? – ült le a székébe.
- Ezzel az egész Helgás üggyel. – tártam szét karjaimat, mire szinte hallottam mozogni a fogaskerekeket az agyában, olyannyira elgondolkodó arckifejezést vett fel.
- Te most féltékeny vagy? – pillantott rám összevont szemöldökkel.
- És ha igen?
- De miért?
- Még kérdezed, Márk? Félévváltás óta hallgatom azt, hogy te és Helga mennyire összeilletek...tegnap meg látom, hogy vele írogatsz. Szerinted nekem ez, hogy esik? – akadtam ki.
- Nincs semmi köztem és Helga között. Van egy velem egykorú kolléga és normálisan beszélgetünk. Különben is, attól még, hogy írok valakivel, nem leszek rögtön belebolondulva.
- Még a végén nem tán engem állítasz be hibásnak. – fújtam ki hangosan a levegőt.
- Ne forgasd ki a szavaimat! Azért lettél mérges, mert azt hitted, hogy mással vagyok a hátad mögött. Ennyi erővel én is dühös lehetnék, amiért a féltékenységedet látva nem bízol meg bennem.
- Akkor miért nem vagy dühös ennyi erővel? Gyerünk, legyek én a hibás azért, mert nem akarlak elveszíteni! – álltam fel annak érdekében, hogy megszakítsam Márkkal a szemkontaktust. Tudtam, hogyha ülve maradok, akkor megfogok törni előtte és nem fog komolyan venni.
Az ablakhoz mentem, abból a célból, hogy még a szemei se tudjanak megbabonázni.
Tisztában voltam – vagyok – vele, hogy milyen hatást gyakorolt rám és nem engedhettem most, hogy a bűvkörébe csábítson és ezt a vitát meg nem történtté tegyük.
- Hanga... - szólított meg halkan, s a következő pillanatban éreztem, hogy tenyerei beterítették a csípőmet.
Nem, nem, nem...
Ha most hagyom magam, akkor legközelebb, ha vitánk lesz, ezt a fegyverét fogja bevetni ismét és ezzel akar majd mindent elsimítani.
- Nem hiába akartalak téged hónapok óta. Nem hiszek a második esélyekben, ezért is nem szúrom el az elsőt...mert tudom, ha elhibázom, akkor már semmi nem fogja azt visszafordítani. – szorított magához, miközben fülembe suttogta e szavakat.
Jóleső borzongás futott végig testemen, viszont nem engedhettem el a kengyelt ebben az esetben.
- Ez nem változtat a tényen! Mindenki azt hiszi, hogy együtt vagytok... - folytattam volna mondandómat, viszont közbeszólt:
- Kit érdekel, hogy mit gondolnak mások? Helgának is elmondtam, hogy nem akarok semmit és láthatóan megértette.
- Láthatóan? Ma is szinte rád mászott. – forgattam szemeimet, miközben felé fordultam
- Hagytam, hogy rám másszon? – ennél a kérdésénél pedig bekerült a homokszem a gépezetbe. Tény, hogy láttam a férfin, hogy egyre csak távolodik a nőtől, amikor beszélgettek, viszont elvakultan csak azzal foglalkoztam, hogy a csaj odáig van Márkért.
- De akkor miért nem utasítod el a legnyersebben?
- Elmondtam neki, hogy köztünk nem lesz semmi, arról nem tehetek, hogy szerinted nem értette meg. – morogta.
- De látszik rajta, hogy mennyire akar téged...ne mondd már, hogy nem veszed észre. – abban a pillanatban az a gondolat volt a fejemben, hogy kiugrok az ablakon és lesz, ami lesz.
- Én téged akarlak, és nem fogom folytatni ezt a vitát, mert semmi értelme. Most már csak direkt akarsz veszekedni. – pillantott rám amolyan „komolyan fejezd be" stílusban.
- Félek, hogy elveszítlek! Gondold bele magad az én helyzetembe...
- Belegondolom magam, minden egyes nap! Mégsem kezdeményezek veszekedést, mert bízok benned!
- Benned bízok, de benne nem! Nem ismerem, fogalmam sincs, hogy mikre lenne képes. – motyogtam, ő pedig állam alá tette ujjait, s felnéztem gyönyörű barnáiba.
- Figyelj Hanga...nem akarlak elveszíteni és nem akarom veszélyeztetni a kapcsolatunkat. – suttogta. A következő pillanatban meghallottam a szünet végét jelző csengőt, s egyből elhúzódtam a férfitól.
- Később beszélünk. – mondtam búcsúzóul, majd elhagytam a tanári szobát.
Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes döntés...mondhatni elbizonytalanodtam.
Nekem nincs idegzetem ahhoz, hogy minden nap azon aggodalmaskodjak, hogy – a Helgához hasonló nők – mikor fogják megkörnyékezni Márkot.
Mégis hogy hihetted azt, hogy könnyű lesz kapcsolatban élni?
[...]
Miután vége lett az óráknak a gimnáziumi tornaterembe mentünk, amelyet 17:00-ig használhattunk.
A farsangi gyakorlások miatt minden osztály lefoglalhatja magának a helyszínt, ami igazából nem is annyira rossz. Ennek ellenére viszont vannak olyanok az iskolában, akik ilyen alkalmakkor „elrejtőznek" akár az öltözőkben/szertárban és onnan szemlélik azt, hogy a másik osztály mivel akar majd előállni az ünnepélyen.
Igen, az ilyen „cselszövésekből" szokott az a kínos helyzet adódni, amikor két osztály ugyanolyan műsort ad elő.
- Szerintem mára elég lesz! – feküdt ki a padlón Zsolti.
- Már amúgy is vége lett volna a próbának. – szólt be neki Vanda.
- Mikor kellene megmutatni az osztályfőnöknek?
- Valószínűleg akkor, amikor vagy egyedül vagyunk tesin, vagy amikor itt próbálnánk. – adott logikus választ Bálint.
- És ha nem fog neki tetszeni? – gondolkodott el Lívia.
- Ő nem is szerepel benne, csak azért mutatjuk meg neki hamarabb, hogy lássa összeraktuk a koreográfiát. – legyintett Tina.
- Amúgy is szégyenek vagyunk előtte. – rántott vállat Levente.
Néhány perccel később megállapodtunk abban, hogy a következő próbán megmutatjuk Herczegnek, hogy mit is alkotott az osztály.
A többiek engem és Hódost bíztak meg azzal, hogy nézzük meg, valójában nem lesett minket senki sem valamelyik rejtekhelyről.
Észszerű magyarázatként elmondtam, hogy ha a próba előtt megnéztük és nem volt ott senki, akkor valószínűleg most sem lesz bent egy árva lélek sem, viszont a többiek erősködtek, hogy azért „jobb meggyőződni az ilyen dolgokról".
Bálint társaságában elmentünk a terem végénél lévő szertárhoz, amikor a többiek már kimentek az öltözőbe.
- Szerinted... - tettem volna fel a kérdésemet, amikor mögülem ajtó csapódást hallottam. Mindketten hátrafordultunk, s a homályos fényben ráncigáltam a szertár ajtajának kilincsét.
- Kifogod tépni és akkor bent ragadunk. – okoskodott a fiú.
- Mert most nem ragadtunk bent? – ráztam a fejemet értetlenkedve, majd egy „állj odébb" szólás után arrébb mentem és hagytam, hátha Bálint kitudja nyitni az ajtót.
- Ez beszorult. – állapította meg.
- Ezt eddig is tudtuk.
- Akkor most várunk. – csapta össze tenyerét és leült az egyik – poros – matracra.
- Te most komolyan azt fogod várni, hogy majd valaki észrevegye, hogy nem vagyunk az öltözőben? Lehetséges, hogy már mindenki elment. – idegeskedtem, majd elkezdtem kiabálni.
- Ez szembemegy azzal a véleményeddel, hogy már mindenki elment.
- A takarítók még remélhetőleg itt vannak. – morogtam.
- Most miért vagy ideges? Csak nem bejövök neked és nem akarsz velem egy helységben maradni? – célozgatott.
- Gyere le a földre egókirály. – forgattam szemeimet.
- Hanga komolyan...nem vagyok helyes? – túrt bele hajába.
- Most kedves legyek vagy őszinte?
- Tudom, hogy jóképűnek tartasz. – vigyorodott el kisfiúsan, mire csak halvány mosollyal válaszoltam állítására.
Tény, hogy Bálint jól néz ki, viszont tudom, hogy milyen a természete és nekem nem lenne idegrendszerem ahhoz, hogy kibírjam őt huzamosabb ideig a barátnőjeként.
- Lehet ez az egész a sors keze volt. – gondolkodott el.
- Vagy csak huzat volt a teremben és belökte az ajtót.
- Áh, ez nem valószínű. – legyintett.
Pár percig még próbáltam kinyitni az ajtót, viszont utána felhagytam ezzel a tervemmel.
- Nincs nálad telefon? – néztem a fiúra, s ő kihúzta a zsebéből a készüléket.
Amint bekapcsolta rögtön ki is kapcsolt.
- Te komolyan úgy hozod el a telefonodat, hogy a lemerüléshez közeli állapotban van? – hitetlenkedtem.
- 7%-on volt...azt hittem kibírja az egész napot. – rántott vállat, mire csak egy reménytelen sóhajra jutott tőlem.
- Éhes vagyok. – panaszkodtam.
- Ha akarod szívesen... - kezdte volna, viszont félbeszakítottam:
- Fúj, te perverz! – fintorogtam.
- Ne mondd már, hogy még nem nyál cseréztél senkivel. Vagy talán másra gondoltál? Tudod Hanga...rossz az, aki rosszra gondol...
- De hülye, aki nem. – fejeztem be a szinte már szállóigévé vált mondatot.
- Valamit amúgy már régen elakartam mondani, csak sosem volt rá alkalom. Igazából elég jó fej csaj vagy és normálisan is ellehet veled dumálni, szóval azt akarom, hogy légy a...szex rabszolgám. – nevetett fel hangosan a mondata végére, mire leesett a vállamról az 5 másodperc alatt felhalmozódott súly.
- Annyira hülye vagy! – löktem meg és elterült a kék színű matracon.
- Szórakoztató szívni a véred. – jelentette ki.
- Menj a... - mondtam ki majdnem a káromkodást teljesen, amikor az ajtó kinyitódott.
- Tanár Úr! – köszöntötte sajátos módon Herczeget Bálint.
Márk rám irányította tekintetét, s amolyan „akkor most mi is a helyzet?" pillantással mért végig.
Ennek még rossz vége lesz!
Miután összeszedtem a cuccaimat az öltözőben kimentem a portán, s az ajtó mellett tanáromat véltem felfedezni.
- Mégis mi volt ez az egész? – kérdezte, amikor beültünk az autóba.
- A huzat becsapta a szertár ajtaját és beragadt...te is észrevetted gondolom, hogy nehezebben nyílt.
- Érdekes, hogy te beszéltél arról, hogy miért írok más nővel, amikor te meg egy osztálytársaddal vagy a szertárban. – kommentált.
- De nem történt semmi. – tártam szét karjaimat.
- Tudom. Csak látni akartam, hogy reagálsz, ha megvádollak. – indította el az autót.
- Sajnálom, hogy vitába szálltam veled. – szólaltam meg néhány pillanat után.
Kint már homályba borult minden, s a szemetelő eső csak rosszabbította a helyzetet.
Utáltam mindig is az ilyen időjárást.
Az egyik parkolóhoz hajtott, leállította az autót, majd felém fordult.
- Ugye tudod, hogy lesz egy jó pár ilyen vitánk még? Mindketten nehéz esetek vagyunk és nem garantálom azt, hogy mindig így fognak végződni az összetűzéseink, mint ma. Azt viszont biztosra tudom, hogy nem akarlak elveszíteni. – nézett mindvégig szemeimbe, majd amennyire tudott magához húzott és csókot adott ajkaimra.
Annyira hiányzott már ez az érzés...az érzés, miszerint ő az enyém és hiába csak tegnap délután vesztünk össze, iszonyatosan érezni lehetett azt, hogy valami nagyon nincs rendben köztünk, most már végre viszont minden a helyére került.

Ő az enyém, én az övé...

...milyen bájos dolog hinni a Happy Endben az első békülés után...