Tiltott vonzódás

98.Fejezet

- Nyugodj meg! Már átléptük a határt! Igen, volt ellenőrzés és minden rendben van! Egy pillanat és megkérdezem... - hagytam egy kis szünetet, miközben anyával beszéltem.
Felálltam a helyemről, majd mivel szinte legelöl ültem néhány lépést tettem a hármas ülés felé, ahol Márk ült legbelül és a telefont nyomkodta.
- Hahó! – vágódtam be mellé, mire felnézett rám halvány mosollyal.
- Anya azt kérdezi, hogy mikor érünk a szállodához.
- Fél óra körülbelül. – nézett a telefonjára, s válaszolt, majd megismételtem szavait a telefonba. Elbúcsúztunk egymástól szülőmmel – azzal az ígérettel, hogy felhívom, miután odaérünk – majd ismét felé fordultam.
- Megunta a magányos ülést? – érdeklődött, fenntartva a magázódással a látszatot.
- Ha ezzel arra szeretne célozni, hogy meghallgattam-e az összes válogatást, amit a telefonomra letöltöttem, akkor igen. Emellett minden útra vett nasit feléltem, mert egy bélpoklos állat vagyok, valamint a könyvet, amit olvastam úgy voltam vele, hogy nem folytatom, mert most izgalmas rész jön. – vázoltam fel röviden az utazási tevékenységemet, mire összevont szemöldökkel nézett rám.
- De miért az izgalmas résznél hagyja abba?
- Mert így később nagyobb adrenalin szinttel fogom olvasni. – adtam kérdésére észszerű magyarázatot.
- Olyan adrenalint adok én neked... - mivel egy minimális spanyolt tanultam 10.-ben önszorgalomból, ezért teljes egészében értettem, hogy mit mondott.
Ezelőtt még spanyolul sosem hallottam beszélni, de ATYAÉG!
Kicsivel csak, de mélyebb lett a hangja.
És ahogy a szavakat mondta...
Éreztem, hogy az arcom elkezdett vörös színt felvenni, miközben ajkai és szemei közt járt tekintetem.
- Hanga, ez veszélyes, térj észhez! – figyelmeztetett az angyali énem, mielőtt összeraktam magamba azt a rövid mondatot, amit hallattam:
- Csak a szád nagy. – suttogtam szintén spanyolul, majd további szó nélkül felálltam és visszamentem a helyemre.
- Na, remek! Ezért biztos megkapod tőle a magadét!
- Ennél egyértelműbb felhívás nem is lehetett volna a keringőre! – miközben a józan és a bódult oldalam harcot vívott egymással, csak kifelé néztem az ablakon és nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire folytattam volna vele ezt a szócsatát.
Arra eszméltem fel, hogy osztálytársaim vastapsban és ujjongásban törtek ki, mely jelezte, hogy megérkeztünk a szállodához. Mivel úgy voltam vele, hogy most biztos nem lesz nyugodtság, így egy SMS-t küldtem anyának, hogy épségben ideértünk.
Citadines Saint-Germain-des-Prés Paris volt a szállás neve, ahogy korábban utánanéztem 4 csillagos minősítést kapott. Miután mindenki megkapta a bőröndjét – természetesen – egy csoportba tömörülve haladtunk. Még sosem voltam szállodában, viszont iszonyat pompásnak véltem felfedezni, pusztán a hallnak a látványától...mondjuk egy francia szállodától nem is várt el senki sem kevesebbet.
- Amíg elintézem a szobákat, várjanak itt! Ha névsorolvasás után csak egy ember hiányozni fog, azonnal visszaadom a kulcsokat a recepción és vége a kirándulásnak. – szólt nekünk komolyan Márk, s ahogy láttam rajta kicsit feszült volt ő is. Végül is nem csodálom, 14 gyerekkel eljött egy idegen országba és övé a felelősség.
- Nyugalom Tanár Úr! Nem szeretnénk macaronok lenni. – nevetett fel Zsolti.
- Ez most, hogy jött? – értetlenkedett Bálint is.
- Mert a macaron az finom...én meg világi édes vagyok. – vigyorodott el, mire mindannyian amolyan „jobban tennénk, ha a konyhára vinnénk" pillantást váltottunk egymással.
- Néhány perc és jövök. – mondta Márk, s elment a recepcióhoz, ahol egy középkorú férfi állt.
- Annyira izgulok. – sóhajtott Lívia, miközben mellém csapódott.
- Ez természetes, de hidd el, ha megtudod az igazságot, akkor jobb lesz.
- Félek, hogy elveszítem. – suttogta.
- Ha ezt a hozzáállást viszed tovább, akkor valószínűleg ezt is fogod elérni. Mutasd már meg neki, hogy igen, bejön neked...de ha elutasít, akkor lássa azt, hogy mit veszített! – bátorítottam.
- Jó, ezt a turbót légyszi még ma kb. 4-szer mondd el és talán lesz bátorságom elé állni. – aggodalmaskodott, mire felkacagtam.
- Megvannak a kulcsok! – jött vissza tanárunk.
- Remélem a legfelső emeletre kaptunk szobákat! – tapsolt izgatottságában Vanda.
- 2-ra. – javította ki Márk, s egy „az is jobb, mint a semmi" vállrántást láttatott.
- Én biztos nem lépcsőzök. – szólalt fel Tina és eloldalgott a lift irányába, körülbelül a fele osztállyal egyetemben.
- Bocsi! – nézett rám sajnálkozóan Lívia és ő is a többiekkel ment. 5 srác maradt velem és Márkkal. Igaz, mi sem azért nem mentünk lifttel, mert nem akartunk, hanem mert a csomagok miatt egyszerre jó ha 4 ember befért, így gyorsabb volt a lépcsőn.
- Mi volt az a terület, amiért a franciák és a németek harcoltak folyamatosan? – jött a hirtelen kérdés.
- Elzász-Lotaringia. – sóhajtottam bosszúsan, s a szemem sarkából láttam, ahogy alig bírja visszatartani nevetését.
Tényleg nem hiszi el, hogy képes vagyok emelt szinten érettségizni majd töriből!
Persze attól, hogy néhány kérdésre tudom a választ, az még nem jelenti, hogy történész leszek vagy bármi más, de azért ennél nagyobb reményeket is fűzhetne hozzám.
Amikor felértünk a 2. emeletre, a többiek már ott voltak és vártak minket.
- 4 darab 3 ágyas, 1 darab 2 ágyas és 1 személyes ágyat kaptunk. – szólalt meg Márk.
- Különböző neműek lehetnek egy szobában? – kérdezte Tina, mire egy „megölöm" pillantást próbáltam a lány helyett, a padlóra mérni.
- Nem. Mivel 9-en vannak a fiúk, ezért ők osszák fel egymás között. Úgy gondolom arra semmi szükség, hogy én osszam be magukat. – nézett a srácokra, akiknek odaadott 3 kulcsot.
- Hogy legyen a hölgyek felosztása? – fordult felénk, de egyikőnk sem szólalt meg.
- A 3-asba leszünk mi, Tinával és Bellával. – mondta Vanda, mire Márk odaadta neki a 3 személyes szoba kulcsát.
- Akkor maguknak marad a 2 személyes. – nyújtotta felém a kulcsot.
- És takaródó van? – érdeklődött Bálint.
- Nem akarom megszabni, hogy mikor forduljanak a fal felé és aludjanak. A recepció 0-24-ben rendelkezésre áll, ahogy egy szórakozóhelyként szolgáló helység is, ahol 16 éven felüliek tartózkodhatnak, valamint a büfé is nyitva mindig. Annyit kérek, hogy éjfélre mindenki legyen a szobájába és semmiképp ne hagyja el a szállodát! Szerintem ez így korrekt mindenkivel szemben. – nézett körbe, s mindannyian bólintottunk. Ahhoz képest amúgy tényleg elég nagy „szabadságot" adott...bár ez gondolom magyarázható azzal is, hogy Márk jó ha 7 évvel idősebb nálunk és tudja, hogy úgyis „lázadnánk" ha már 9-kor a szobánkba küldene minket. Másrészt szerintem ő sem akarja hallgatni a rinyálást, hogy miért is kell hamarabb elmennünk aludni.
- Az út során a telefonszám csere is megtörtént, ha valami baj van, hívjanak! A mai nap a beosztás alapján szabad, szóval jó szórakozást! – mondta végszóként, majd mindenki elment a szobáját megkeresni.
Nem lepődök meg, hogy egy „szárnyban" voltak a szobák, viszont annak ellenére, hogy a többiek szépen lassan fogyatkoztak egy „Ez a miénk!" felkiáltás kíséretében, Líviával még mindig nem találtuk a szobánkat.
- Nem hiszem el basszus...ez volt az utolsó szoba! Most akkor gyalogoljak ki az ablakon, hátha ott lesz egy hotel szoba? – idegeskedett.
- Nyugodj meg, biztos a másik irányba kellett volna menni. – próbáltam logikus magyarázatot találni, majd elvettem Lívia kezéből a kulcsot - amit út közben "eltulajdonított" és megnéztem a számot - mire értelmet nyert az, hogy miért nem találtuk a szobánkat.
- Azt ugye vágod, hogy nekünk 43/U a szobánk. – jöttem rá, amikor megnéztem a mellettünk lévő 43/V szobát, ami az utolsó volt.
- Tényleg? – nevetett fel zavarában, s nagyot sóhajtottam, majd visszafordultunk.
Elsétáltunk több szoba előtt is, s lekanyarodtunk, ahol megláttuk a adott kulcshoz tartozó helységet.
- NA, VÉGRE! – csapta össze tenyerét hangosan barátnőm.
- Ha ideadtad volna a kulcsot talán hamarabb is ideérhettünk volna. – fordultam felé nevetve, s a következő pillanatban ajtónyitódást hallottunk mellőlünk.