Tiltott vonzódás

46.Fejezet

- Üdv, Tanár úr! – biccentett felé Marcell mosolyogva. Ahogy ránéztem pedagógusomra nem igazán láttam rajta azt a szívélyes kedvet, amit a mellettem lévő fiú közvetített felé.
- Csak nem kevés a tananyag, hogy itt szórakozzák az időt tanulás helyett? – meg sem lepődöm, hogy ilyen primitíven szólt hozzánk. Már úgy vagyok vele, hogy ha normálisan kommunikálna velünk, akkor az nem is ő lenne.
- Úgy voltunk vele, hogy ma délután megcsináljuk és a további napok óráiról már nem kell elkérni senkit. – válaszolt a srác.
- Milyen előrelátó! – nem tudtam mire vélni azt, hogy tanárunk csak ennyivel ránk hagyta ezt a témát. Érdekes, amikor bezzeg én vagyok valami témában a beszélő folyton csesztet kicsivel több ideig is.
Amikor Herczeg már nem volt a közelünkben Marci halkan megjegyezte:
- Vajon a barátnője nem szopta le rendesen? – eléggé rosszmájúnak és sértőnek vettem ezt a megjegyzést. Elvégre a tanáromról van szó és nyilván nem akarom, hogy ilyeneket mondjon róla bárki is...és ez kizárólag csak ezért van.
- Ne légy ilyen! – ráztam a fejem, majd miután felöltöztem és vállamra vettem a táskát az ajtóban elbúcsúztam tőle.
- Bent hagytam valamit még tornakor az öltözőbe! Menj nyugodtan addig. – mondtam köszönésképp, ő pedig mosolyogva bólintott, majd egy „legközelebb a fejedet is elfogod hagyni" szólással elváltunk egymástól.
Tulajdonképpen semmit nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy Marcellnek hazudtam arról, hogy valójában nem hagytam semmit az öltözőbe.
Amikor betértem a kis helyiségbe vaksötétség fogadott, majd felkapcsoltam a villanyokat, és ahogy megláttam ki van bent egyből egy kisebbet sikoltottam.
- Gond van a lelkiismeretével? – nézett egyenest szemeimbe, miközben én épphogy nem ájultam el ott helyben.
- Persze, azért ültem én vaksötétben, egy öltözőben. – forgattam szemeimet.
- Tudtam, hogy ide fog jönni. – állt fel és tette zsebre a kezét.
- Milyen jó a füle. – hunyorítottam rá. Hallgatózunk tanár úr, hallgatózunk...?
- Miről beszél? – vonta össze szemeit.
- Kihallgatta, amit beszéltünk Marcellel? – vontam kérdőre szemrebbenés nélkül. Fura, de egy csöppnyi félénkség sem volt bennem...és ismét akkor jött ez elő, amikor az Ő közelében voltam.
- Még vezetnem kell hazáig és nem akarok közben elaludni. – ez elég erős beszólás volt arra asszociálva, hogy a fiú unalmas. Tény, hogy nem szoktak olyan nagyon figyelmet lekötő beszéd-témák lenni köztünk, de lehet, hogy akikkel jóban van, azokkal tök érdekes témákat szoktak boncolgatni.
- Ne is próbálja meg a védelmébe venni! – rázta a fejét alig láthatóan.
- Nem kedveli őt.
- Milyen lenyűgöző észrevétel...! – jegyezte meg szarkasztikusan.
- Mi a gondja vele? Tényleg rendes és... - próbáltam kiállni a srác mellett, viszont közbevágott:
- És? Tud még valamit mondani? – támaszkodott meg a falnál ismét. Atyaég, miért ilyen jóképű ilyenkor is? Mindig is?
- Jóindulatú, valamint... - szívtam be élesen a levegőt.
- Ez szinonima, Hanga! – mosolyodott el, s mintha csak parancsolták volna, rögtön minden vér az arcomon mutatkozott meg, így inkább a sálammal eltakartam magam, úgy, hogy csak a szemeim legyenek kint.
Hogy csak a szemeim tudják lesni azt a gyönyörű barna szempárt.
Közelebb hajolt, majd azt az ujjamat fogta meg, amellyel a selymes anyagot tartottam magam előtt és lassan lejjebb irányította a nyakamig, hogy a sál lehulljon arcomról.
- Nem szükséges bevallania! Látom a szemeiben! – suttogta.