Thunder In Your Heart

92. ,,Egy valamit nem tudsz..."

Napokkal később Steve hazavitte Reinnát a házukba. Rei félve lépett be hisz fogalma sem volt mire is számítson.
-Itt...lakok?-kérdezte ahogy a szeme végigpásztázta a teret.
-Igen...itt lakunk...!
-Egész hangulatos...ház...!
-Nagyban a te tervezésed!
-Valami terén akkor megmaradt az ízlésem!-jegyezte meg de pillanatokon belül rájött mit is mondott.-Ne haragudj!-kért elnézést.-Kicsit még nehéz...hogy nem emlékszem semmire!
-Nem kell elnézést kérned! Mindkettőnknek nehéz ez az időszak...!
-Ő...a kislányod?-kérdezte ahogy észrevette a képet a szekrényen.
-A kislányunk...!-javította ki Steve. Görcsbe rándult a gyomra ha csak arra gondolt mi lesz ha Reinna többé nem fog rájuk emlékezni.
-Szép kislány...!-fogta a kezébe a képkeretet.-Sokban hasonlít rád!
-Személyiségileg inkább olyan mint te! Huncut, bohókás, de a legédesebb kislány a világon!
-Kicsit nehéz elhinnem hogy van egy lányom....! Ha ő tényleg a lányom, szörnyű anya lehetek ha elfelejtettem őt...!
-Baleseted volt...nem direkt felejtetted el!
-Tudja...hogy nem emlékszem rá?
-Apukád vigyáz rá amíg jobban nem leszel!
-Apa?
-Imádja őt!-mosolyodott el Steve.-És Ava is nagyon imádja őt!
-Nehéz apát nem szeretni! Valaki a pénzéért szereti csak, de szerencsére vannak emberek akik maga miatt szeretik!-jegyezte meg Rei.
-Jó barátom!-jegyezte meg Steve.-Már azelőtt az volt hogy megismertelek!
-Mikor találkoztunk?-nézett rá Rei.
-Nem emlékszel arra se mikor ideköltöztél?
-Nem igazán...! Utoljára arra emlékszem hogy anyuval élek...! Az orvos mondta hogy évekkel ezelőtt költöztem ide anyu halála miatt!
-Akkor tényleg semmire nem emlékszel belőlünk...!
-Azt mondtad a kórházban boldogok voltunk...! Valóban így van?-Steve egy mély levegőt vett.
-Sok mindent elrontottam...sok mindenbe hibáztam...de te mindig adtál egy új esélyt! Amióta pedig távol éltünk a nagy várostól...igen, boldogok voltunk...nagyon boldogok!
-De akkor csak nem volt tökéletes az életünk!
-Létezhet tökéletes élet?-kérdezett vissza.
-Szerinted nincs olyan?
-Nincs...! De azt tudom hogy te vagy a legcsodálatosabb nő a világon! És lehet akármilyen nehéz is az élet...dobhat akadályok elé...te vagy aki képes engem abból a szakadékból kihúzni!
-Biztos nem pszichopata vagy? Eléggé ijesztő ahogy beszélsz rólam!
-Ijesztő?
-Engem soha se szerettek! Ennyire biztos nem! Te pedig...azt mondod én vagyok aki megment téged?
-Csak az igazat mondom!
-Az igazság az hogy semmire nem emlékszem ami alapján tudnám ez amit állítasz valós!
-Pont úgy viselkedsz most mikor először találkoztunk!
-Ez a valós énem! Miért vagy meglepve?
-Nem, biztos hogy nem! Tény eleinte nem indult akkor se fényesen a kapcsolatunk, de mégis egymásba szerettünk!
-Akkor miért nem emlékszem erre a ,,csodás" szerelmünkre?!-kiabálta.
-Nem tudom Rei!-kiabált vissza.-Nem tudom...!-válaszolta most már nyugodtan.-Ez az ami a legjobban megrémiszt...! A gondolat hogy többé nem leszel a feleségem, a kislányunk anyukája, hogy nem tarthatlak úgy a karomba mint régen, hogy nem csókolhatlak meg, hogy nem ölelhetlek át...hogy nem mondhatom többé neked mennyire szeretlek...hogy nem tudom az álmaid valóraváltani mind őrülten megrémiszt! Hisz...amióta ismerlek te vagy...az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen gondolat...minden az életemben csak hozzád köthető...!-Rei kereste a szavakat de nem tudott mit mondani. A fájdalmat látta a szemeiben.
-Akkor mesélj rólunk...! Hátha...újra emlékezni fogok ránk...!
-Mit szeretnél...mit meséljek?
-Mindent...az elejétől!-a kérésnek eleget téve Steve pedig mesélni kezdett. Az eleinte nehezen induló kapcsolatukról, a háborúzgatásokról.-Tehát nem voltunk jóba!
-Akkor még nem!-mosolyodott el Steve amint visszagondolt.-De...!
-Lehetne hogy máskor folytassuk? Őszintén...csak összezavarodok és...a fejem most nyüzsög...!
-Persze...!-csalódott volt hogy nem jutott el odáig hogy elmondja az első pillanatot mikor beismerték egymásnak hogy szeretik egymást. Annyi mindent akart volna mondani, de tudta hogy feldolgozni ezt a sok infót ugyanúgy nehéz neki is.-Szeretnél akkor esetleg filmet nézni?
-Inkább lefeküdnék ha nem baj!-mosolyodott el. Steve pedig csak nézte őt. Mélyen az emlékébe akarta vésni ezt a mosolyt, mert rettegett hogy többé ezt nem látja.
-Nem, dehogy! Megmutatom a szobát!-álltak fel. Egyenesen az emeletre sétáltak ahol a hálószobájuk volt. Rei megijedt.
-Ez a szobánk?
-Igen!
-Nincs...esetleg egy vendégszoba?-akkor jött rá Steve mi okozza a nehézséget.
-Aludhatsz itt, én alszok a vendégszobába! Ez kényelmesebb ágy!
-Szívesen megyek én oda! Hisz te vagy aki itthon van...!
-Te is itthon vagy Rei...! Ez a te otthonod is még ha nem is emlékszel!
-Próbálok emlékezni tényleg...!-látszott az arcán hogy tényleg próbálja összeszedni az emlékeket.
-Nem kell sietned...és nem kell ez miatt rosszul érezned magad! Aludj nyugodtan itt, a vendégszoba két ajtóval arrébb van, ha szükséged van bármire is nyugodtan szólj!
-Köszönöm...Steve!
-Pihenj le!-indult ki az ajtón.
-Steve!
-Tessék?-fordult vissza.
-Ha tényleg boldogok voltunk annyira amennyire mondtad...szeretnék újra emlékezni ránk...nagyon is...szeretnék!
-Tudod Rei...egy valamit még akkor nem tudhatsz rólam...!
-Ha most azt mondod pszichopata vagy szörnyen mérges leszek!
-Nem!-mosolyodott el.-Azt hogy soha se adom fel...főleg ha rólad van szó!-hagyta el a szobát.
-Ő...tényleg ennyire szeretne...? Valaki tényleg képes...engem ennyire szeretni....?-ültetett bogarat a fülébe a kijelentéssel.