𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az első éjszakám a Roxfortban, kifejezetten borzalmas volt. Egyszerűen sehogy nem tudtam aludni, de erről nem csak én tehettem... A szobán ugyanis osztozni kellett három másik lánnyal is.
Pansy Parkinson egy egészen intelligens lánynak tűnt, aki tele van élettel és lelkesedéssel. Rövid ébenfekete haja egyenesen keretezte az arcát, telt ajkai folyton egy cserfes mosolyra húzódtak. Daphne Greengrass nagyon szép lány volt. Szembetűnően nagy szemei kedvesen mosolyogtak a társaira, szőke haja pedig lágy hullámokban omlott a hátára.
Velük nem is volt semmi baj. Mind a ketten csendesen, nyugodtan aludtak a takarodó kezdete óta. De a harmadik lány... Millicent Bulstrode rémesen horkolt. Az ember azt hinné, hogy egy kedves arcú, szőke lány nem tud ekkora hangot kiadni magából. Mégis, meg voltam győződve arról, hogy még a griffendél tornyában is felveri az aludni vágyó tanulókat. Rettentő volt... És én megelégeltem ezt az egészet.
- Nem bírok itt maradni! - szorítottam a párnám az arcomra, majd kikászálódtam az ágyból és magamra kaptam egy pulóvert.
- Te sem tudsz aludni? - jött egy hang a sötétből. Pansy kócos hajjal nézett fel rám, alaposan megtörölve a szemét.
- Egyszerűen lehetetlen így aludni. - nevettem fel kelletlenül és Millicent alakjára néztem. - Kimegyek, levegőzök egy kicsit. - sóhajtottam fel és elindultam az ajtó felé.
- Vigyázz a dementorokkal. - szólt utánam Pansy, majd vissza is merült a nehéz álmába.
Fáradt, égő szemekkel lépkedtem végig a Roxfort hideg folyosóin. A gyertyák már nem égtek, nem volt jelen a nevetés vagy a melegség. Ellenben... Az egész nyugodt volt. Olyan nyugodt és csendes volt minden, nekem pedig pont erre volt szükségem. Hogy végre kitisztuljon a fejem...
És ahogy bolyongtam a nyirkos utakon, egyszer csak magam előtt találtam egy öreg falépcsőt. Itt-ott már kopott volt és recsegős. Kicsit sem biztató, de mégis...
- On ne vit qu'une fois.(Csak egyszer élünk.)- motyogtam magamban és egy nagy levegővétellel elindultam a lépcsőn felfelé.
Amikor pedig szapora légvételekkel felértem a legfelső emeletre, egyszerűen elállt a szavam. A terem egy csillagvizsgáló volt... Odabent egy hatalmas teleszkóp pihent, a falra pedig csillagképek és neveik voltak felrajzolva. Az erkélyre kilépve pedig eléd tárult az egész vidék.
A Tiltott Rengeteg fáinak levelei halkan suhogtak az őszi szélben, a Hold pedig fényesen világította be a tavat, melynek tetején ott pihent az óriáspolip. Én pedig mosolyogva ültem le az erkélyre, lábaimat lelógatva a végtelennek tűnő mélységbe.
