𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mindenkinek vannak félelmei. Talán ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy vannak esetek amikor félünk. Egyesek félnek a pókoktól, vagy a kígyóktól. Mások félnek a sötétben, vagy a magasban. Igen, ezek normális dolgok. Normális félni a haláltól, félni a szenvedéstől, félni a kudarctól.
De az én félelmem egészen más... Én nem attól félek, ami megtörténhet, nem attól félek, amit nem ismerek. Én attól félek ami már megtörtént. Attól, ami nem velem történt meg, pedig velem kellett volna megtörténnie! Én nem a haláltól félek és a veszteségektől. Én az emlékeimtől félek... A látottaktól, a hallottaktól! Mert a dolgoknak nem így kellett volna történnie...
- Lara? - rázta meg a vállam Olivia. - Jól vagy? - kérdezte a lány aggodalmasan, miközben óvatosan megütögette az arcomat.
- Mi? - ámultam fel a gondolataimból. - Igen, minden rendben. - mosolyogtam rá remegő ajkakkal. Ennél hitelesebben nem is tudnál alakítani, Elara. Gratulálok...
- Mégis mi a fenét láttunk az előbb? - lépett elém Daphne összeráncolt szemöldökkel.
- Ki zuhant le? - kérdezte kedves, bátortalan hangon Pansy. Az egész fejem olyan zavaros. Mintha ezer gondolat és elfojtott emlék akarna egyszerre a felszínre törni. És annyi mindent szeretnék hirtelen mondani, de közben mégis semmit. Mert ha egyszer elkezdek beszélni, onnan nincs visszaút és a titkaim jobb, ha csak az én titkaim maradnak.
- Ohh, én... - néztem rájuk, miközben megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat és saját magamat is. - Én félek kviddicsezni. - vontam meg a vállam. - Túl ijesztő és veszélyes sport és valószínűleg ezért láttuk ezt a képet. - magyaráztam.
- Lara, biztos minden rendben? - kérdezte Olivia újra, kicsit közelebb hajolva a szemeimhez.
- Persze. Teljes mértékben. - tökéletes műmosoly. Egyszerűen tökéletes.
- Elara! - kiáltotta hirtelen a nevemet egy fiú. - Szia, de jó téged újra látni! - Seamus Finnigan mosolyogva lépett oda hozzám, amikor véget ért az óra és a lányokkal kisétáltunk a folyosóra.
- Szia. - köszöntem neki halkan. Valami nagyon furcsa ebben a fiúban, de nem tudom megmondani, hogy micsoda.
- Öhm, esetleg elkísérhetlek a következő órádra? - kérdezte egyre pirosodó arccal, zavarában megvakarva a tarkóját.
- Egyedül hagyhatunk vele? - súgta a fülembe Olivia. - Nem fog berángatni egy bokorba és... - hallottam a lány elfojtott nevetését.
- Jajj, hagyd már! - nevettem rá halkan. - Menjetek nyugodtan. - mosolyogtam a lányokra kedvesen.
