𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A nőknek van eszük, és van lelkük, nem csak szívük. Vannak vágyaik és tehetségük, nem csak szépek. Ki nem állhatom, amikor azt mondják, hogy egy nő csak szerelemre vágyik, semmi másra, mert ez nem igaz. Mert a nők élete nem csak érzelmekből és szerelemből áll. Nem csak férfiakból, akik azt mondják túl érzelgősök, túl naivak vagyunk.
Mi nők, igenis erősek vagyunk. Képesek mindarra, amire a férfiak. Vannak céljaink és álmaink, amik nagyravágyóak és felfoghatatlanul sokat jelentenek nekünk. Igen, lehetünk miniszterek, lehetünk medimágusok, lehetünk sárkányőrök, lehetünk professzorok vagy akár kviddics világsztárok! Éppen annyira képesek vagyunk ezekre, mint a férfiak.
Akkor mégis miért rettegünk?
Mert a férfiaknál a hatalom. A megfélemlítés és a megalázás hatalma, amit egy nőnek sosem szabadna átélnie. Egy nőnek nem szabadna félnie egy férfitól, nem szabadna rettegnie, nem szabadna, hogy azt érezze kevesebb. És mégis... Mégis nap, mint nap látunk lányokat sírni a megalázottságtól, nőket remegni a félelemtől, asszonyokat összetörni a szemünk előtt, mert bántják őket. Mi ismerjük a határainkat. Mi tudjuk mi az amit megtehetünk és mi az amit nem. mi nem alázunk meg másokat és nem leljük örömünket a félelemkeltésben.
A férfiak egy része... Mert nem az összes! Nem az összes férfi hiszi, hogy a nők nem érnek semmit! De egy nagy részük, a mai napig nem érti, hogy mi nem csak anyák leszünk. Mi nem csak házvezetőnők leszünk. Mi nem csak kirakati tárgyak vagyunk az ablakban.
Ha azt mondjuk elég, akkor elég! Ha azt mondjuk nem, akkor nem...
És én egész életemben ebben hittem. Egész életemben kiálltam a nőkért, azért, ahogy bánnak velünk. Egész életemben erős voltam, olyan, aki nem dob el mindent egy fiú miatt. Olyan, aki inkább továbblép, mintsem tovább bántsák őt.
És most mégis, itt állok a Malfoy kúria legtágasabb mosdójában, hogy elkészüljek a bálra. Itt állok és nézem magam a tükörben és nem értem, hogy jutottam el arra a szintre, hogy belemenjek egy valótlan kapcsolatba, csak mert félek egy fiútól. Egy velem egykorú fiútól, aki erőszakos volt.
- Ki vagy te? - néztem az arcomat a tükörben. A bézsszínű ruhám lágyan omlott le a földig és a rajta lévő csillámok szinte valóságon kívüli élményt társítottak a ruhához. De én mégis rosszul éreztem magam benne. És nem csak azért, mert nem szeretek kiöltözni. Nem... Nem tetszett, ahogy kinézek.
A hetek óta tartó mindennapos rosszullétek, a hányás, a vér, a láz. Legyengített, lefogyasztott, kikészített. És borzalmasan néztem ki.
- Rory? - hallatszott a kopogás az ajtón. - Bejöhetek? - kérdezte Draco türelmesen, én pedig újra a tükörbe néztem.
- Csak mosolyogj. - mondtam magamnak. Hiszen mi lányok, olyanok vagyunk mint egy tükör, ami mindig azt a képet mutatja, amit mi akarunk. Mi lányok nevetünk, ha sírni akarunk és mosolygunk amikor fáj. Mi viccelődünk a kínunkon és figyelünk a másikra akkor is, ha belül éppen összeomlunk. De akkor sem mutatjuk, hogy baj van, ha az életünk múlik rajta. - Gyere. - kiáltottam a fiúnak.
