𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hajnalig sírtam.
Csendesen szipogtam Draco ágyában fekve, a könnyeimmel átáztatva a párnáját. A takarója olyan szorosan volt körém tekerve, hogy alig bírtam megmozdulni, mégis remegtem a hidegtől és hiába próbáltam bármit is, a testem szinte úgy döntött, hogy feladja a további harcokat.
És valamikor, hajnali négy tájában lehunytam a szemeimet és álomba merültem a kimerültségtől, miközben Draco és Cole az ágy mellett feküdtek a földön. A két fiú nem volt hajlandó sem az ágyban feküdni, sem fél méternél távolabb menni tőlem, de mégis azt akarták, hogy pihenjek kicsit, szóval leköltöztek a földre és onnan figyelték minden mozdulatomat.
És egy normális világban, ez lenne a legédesebb dolog, amit valaha tehetnének értem.
De mi már nem egy normális világban élünk.
Olyan rég óta felborult a rendszer, amiről azt hittük mi irányítjuk. Olyan régen volt már, hogy önfeledten buliztunk, hogy nevetve rohantunk el a gondnok elől, hogy lelógtunk a kocsmába és rávettük Rosmertát, hogy adjon nekünk lángnyelv whiskyt.
A baráti társaságunk kezdett eltávolodni, ahogy a benne lévő emberek elkezdtek felnőni. És nekem már fogalmam sem volt arról, hogy kivel mi történik. Hogy Liv hogyan kezeli ezt a Theo ügyet, vagy a szülei veszekedéseit. Hogy Blaise meddig akarja még titkolni a Pansy iránti érzéseit. Hogy az említett lány mégis kit bámul olyan sokszor a nap folyamán... Nem tudtam róluk semmit és ők se rólam.
De a legrosszabb... Hogy erről a két fiúról sem tudok semmit. Semmit az égadta világon.
Csak fekszenek mellettem, mind a ketten a plafont bámulva és gondolkoznak a dolgokon, amiket nekem sosem fognak elmondani. És én is ezt tettem egy ideig. Csak feküdtem, elmerülve a mennyezetbe, amely kitakarja előlem a csillagos eget és elgondolkoztam. Mégis mi lesz most velem? Mi lesz velem most, hogy a lelkem egy része, egy nagyon nagy része, meghalt?
- Elara? - súgta halkan Cole még valamikor éjfél tájékában. - Ébren vagy? - kérdezte a fiú.
- Igen. - feleltem neki, szemeimet a mennyezeti repedésekre szegezve.
- Sajnálom. - mondta.
- Mégis mit sajnálsz? - fújtam ki a levegőt hitetlenül.
- Hogy ebbe a helyzetbe kevertelek. - csuklott el a fiú hangja, mire halkan oldalra fordultam, hogy lenézhessek rá. - Ha én nem lennék, nem történt volna ez veled. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni és... - Cole mérgesen törölt le egy könnycseppet az arcáról.
- Cole... - súgtam a fiúnak lágyan, majd lenyúltam az ágyról és megfogtam a hideg kezét. - Nem kell sajnálnod. - mosolyogtam rá halványan. - Mind a ketten életben vagyunk, ez a lényeg, nem? - kérdeztem tőle, de azt hiszem inkább magamnak szólt a kérdés mint neki...
