Dernière Danse

kegyetlen sors

Csengett a fülem.
Emlékszem, hogy egész végig félájult állapotban voltam és csengett a fülem. Meleg nedvességet éreztem a tarkómon de már nem fogtam fel mi volt az. Csak azt tudtam, hogy cseng a fülem.

De nem az ütéstől, amit a fejemre kaptam. Nem, nem attól volt. A barátaim sikolyától. Olyan hangosan üvöltöttek a Malfoy kúria előterében, hogy a falak is beleremegtek.

Elhoztak minket.
Haza, ahogy ők mondanák. Haza hoztak minket és büntetés vár ránk, amiért megszegtük az eskünket. Hallottam a fejemben azt a mondatot, ami életem végéig kísérteni fog és elborzadva ültem a földön. Végigvonszoltak minket az utcákon, hogy példát statuáljanak velünk. Féljenek csak a halálfalóktól. Voldemort seregétől, akik többet nem vesztegetik az idejüket bujkálással. Aztán idehoztak minket és vége volt mindennek. Innen már nem volt hova menekülni és ezt mindannyian tudtuk. Végünk volt abban a percben, hogy szembenéztünk a halálos álarcokkal. 

Nem mozdultam. Nem beszéltem és nem kiabáltam, csak hagytam hogy a vérem lecsorogjon a homlokomon, piros csíkot hagyva koszos, poros arcomon. Sírni se volt erőm. Nem tettem semmit csak emésztettem magam mert tudtam, tisztában voltam vele, hogy közülünk nem én leszek az.

Nem engem fognak megölni, mert szüksége van rám. Egy olyan átok ül rajtam, aminek meg kellett volna ölnie, ami miatt veszélybe sodródtak a barátaim, ami eltaszított és elzárt annyi mindentől és mindenkitől. És emiatt az átok miatt, emiatt az istenverte erő miatt nem halok meg ma én.

Hanem egy barátom.

A családom egy tagja ma meg fog halni és tehetek bármit, nem tudom megmenteni, mert engem nem bántanak. Nem tudok már mit ígérni, egy szavamat sem hiszik el. Nem tudok már mit felajánlani, mert nem maradt semmim. Nekik adtam az életem és azzal hogy meg akartunk menekülni, most megölöm a családom egy tagját.

És a bűntudat elviselhetetlen volt. Ledermesztett és már ott elkezdett szépen lassan felemészteni.

Sikolyok.
Fájdalmas nyögések, keserű sírások töltötték be a fülemet. El kellett fordítanom a fejem.

- Nézz vissza! - parancsolt rám anyám és a torkomnak szegezett egy tőrt. - Nézd végig mit tettél velük! Miattad vannak itt, miattad szenvednek! - zsongta a fülembe.

Nem bírtam kizárni a hangját. Az övét nem, mert igaza volt. Miattam szenvednek.

- Már jó régen meg kellett volna halnod! A fiam helyett! - búgta tovább akár egy démon. És igaza van.

- Ohh, ne visíts már ennyit! - rúgott bele Bellatrix a földön síró Oliviába.

- Fasznak menekültök, ha utána nem bírjátok el a következményeket. - nevetett fel Yaxley és a pálcájából újabb kínzó átok fénye villant Cole felé.

Blaise félholtra verve feküdt a jéghideg padlón. A szemei csukva voltak, csak a hörgésnek hallható lélegzetvételeiből tudtam, hogy életben van.

Pansy karját átszúrták egy tőrrel. Úgy ült, falnak vetett háttal, leszegett fejjel, karja a feje felett, szinte odaszögezve. A saját vére áztatta fáradt, holtsápadt arcát. Szemei üvegesen pislogtak felém párszor, mire a szemem könnyezni kezdett.

Cole tovább üvöltött a földön. A crutiatus átok már vagy századjára veszi át a hatalmat a teste felett és a fiú a saját hányásában fetrengve zokogott. A saját bőrét tépte. A saját bőrét... És Olivia. Édes Merlin az arcát a felismerhetetlenségig verték. Az orra eltört, a szemei bedagadtak, vér és vágások borították sima bőrét. Az állkapcsa reccsenésére kaptam fel újra a fejem és ekkor találkozott a tekintetem Draco megrettent pillantásaival.