𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A végtagjaim fagyosak. Nem tudom kinyitni a szemeimet. Nem, én nem tudok beszélni. Nem tudok beszélni! Fogalmam sincs, hogy mi történt, fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Egyedül egy erős szorítást érzek a kezemen, ami szüntelenül ott van. Meleget ad. Biztonságot.
A testem tehetetlenül lebegett. Mert olyan volt. Mintha vízbe merültem volna és ott lebegnék a felszín és a mélység között. Ott, ahol nincs semmi. De vég, se kezdet, csak a hatalmas üresség, ami végtelenül lebeg körülöttem és én képtelen vagyok kijönni belőle. Akármennyire is szeretnék, mégsem tudok semmit tenni.
Ilyen lenne a halál?
Nem hiszem...
Túlságosan furcsa ahhoz. Túl sokat érzek. Nem ilyenre vágytam hosszú hónapokon keresztül... Túlságosan éber vagyok, túlságosan sokat gondolkodok. Ha meghaltunk tudunk gondolkodni? Hova kerülünk, ha meghaltunk?
- Hogy van? - hallottam egy lágy hangot, valahonnan messziről. Olivia? A hangja olyan volt, mintha menten elsírná magát és egy újabb szorítást éreztem az ujjaimon. De ez kellemes szorítás volt. Olyan, ami megnyugtat és visszacsalogat a való világba. Olyan, amit életem végéig el tudnék viselni.
Egyáltalán nem olyan, mint amihez hozzászoktam...
- Nem ébred fel... - hallottam egy fiú hangját és a szívem mintha újra dobogni kezdett volna. Mert bárhol is voltam, ezt a hangot mindig felismerném. Draco volt az. Ő volt ott mellettem, a kezemet melengetve.
Hasogat a fejem. Mintha egy éve már folyamatosan fájna a fejem. De már nem csak a fejem. Mindenem fáj. A karom, a lábam, a fejem. A szívem... Jobb volt a lebegés. A fájdalommentes lebegés. Vissza akarok menni oda, ahol nincs fájdalom!
- Igen... - hallottam egy újabb hangot. De nem tiszta. Már semmi nem volt tiszta és érthető. Túlságosan fáj mindenem, ahhoz, hogy figyeljek.
- Miről beszélsz? - egy lány hang. Biztos vagyok benne, hogy egy lány hangot hallok, de nem Olivia. Nem ő az..
- Én... - miért nem értek semmit abból amit mondanak? Ne már! Mármint... Oké, nagyobb gondol is van annál, hogy ki kivel mit beszél mellettem. De...
- Te most... - újabb szünet. Túlságosan fáj a fejem. Minden lüktetés, minden szúrás megszünteti a világot. Valaki adjon már valamit erre a rohadt kínra! - ...engem? -
- ... Randira hívni... -
- Igen... -
Várjunk csak... Ez... Ez Daphne és Draco. Ez Daphne és Draco! Vagyis... Draco randira hívta Daphnet? Te jó ég, mennyire fáj. Szüntelenül, kegyetlenül, megállíthatatlanul szenvedtem.
