𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Élni azt jelenti, hogy minden reggel, mikor felkelsz, választanod kell, vagy megragadod az élet minden pillanatát és csak a jövőre gondolsz, vagy behúzod a függönyöket és kizárod a napfényt. És akármitől is félünk, egy dolog tuti biztos, hogy idővel a fájdalom, hogy nem tettünk meg valamit, nagyobb, mint a félelem, hogy megtegyük.
És én ma úgy döntöttem, hogy nem fogok félni. Nem fogok rettegni, nem fogom kizárni a jövőt. Mert nem akarok több fájdalmat. Elég volt a fájdalomból... Élni akarok. Boldogan és önfeledten akarok élni és nem menekülhetek tovább. Igen! Szeretem őt! Szeretem minden porcikáját, szeretem a mosolyát, az óceán szemeit, a nevetését, a gúnyos modorát.
Mi pedig ott álltunk a stégen, víztől csöpögő ruhában, lihegve pislogva egymásra. A testem szinte remegett az érzelmek hadától és a végtagjaim egyszerre akartak felé mozdulni és soha többé megmozdulni. És csak néztem őt. A tökéletes arcát, a reményteli szemeit, a szívem pedig olyan hevesen dobogott a mellkasomban, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről.
- Nem akarok játszadozni. - suttogtam.
- Soha nem volt játék. - rázta meg a fejét, én pedig mélyen beszívtam a levegőt.
És felé léptem. Hevesen. Gyorsan. Gondolkodás nélkül.
Felé léptem és a kezeimmel finoman megfogtam az arcát. Ő pedig akadozva fújta ki a levegőt, miközben a kezeit az arcomra futtatta, úgy fogva hátra a nedves hajamat.
- Csókolj meg... - suttogta alig hallhatóan, az én arcomon pedig egy hitetlen mosoly terült szét. És felnéztem a szemeibe. - Kérlek... - hallottam a hangját újra és tudtam, hogy itt az ideje, hogy éljek.
Lehunytam a szemeimet. Lágyan, lassan, de lehunytam a szemeimet. A szél hidegen fújta le rólunk a kövér vízcseppeket, a bőröm pedig libabőrös lett, de nem fáztam. Mert éreztem magamon Draco forró leheletét, a bőrének meleg érintését.
Az ajkaink pedig újra egymásba olvadtak. De ez a csók nem volt finom. Ez a csók vággyal teli volt, türelmetlen, éhes. Mintha mind a ketten egész életünkben erre vártunk volna és talán így is volt.
Az ujjaimmal hevesen túrtam bele a fiú vizes hajába, így húzva magamhoz közelebb, Draco pedig lassan elmélyítette a csókunkat és kezeivel finoman végigsimított a hátamon. Végig, egyre lejjebb, egyre lassabban. Én pedig élesen szívtam be a levegőt, finoman megharapva a fiú ajkát.
- Csodálatos vagy. - suttogta be e a csókunkba. Az ujjai pedig elérték a pólóm alját. A lábaim remegni kezdtek a meleg érintéstől, az agyam pedig semmi másra nem tudott fókuszálni, csak a fiú kezére, ami már a póló alatti csupasz hátamat cirógatta. És én is lejjebb vezettem a kezeimet. Le, az izmos mellkasára, a kidolgozott hátára...
