𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az emberek rám néznek és nem tudják, még csak nem is sejtik hányszor omlott már össze a világom körülöttem. A legtöbben nem ismerik a történetem és azt, hogy megszámlálhatatlanul sokszor néztem körbe könnyes szemmel, azon gondolkodva, mégis ki a fene vagyok én?! Senki nem gondolja, hányszor próbáltam véget vetni a saját életemnek, mert a rám zúduló súlyok elviselhetetlenül nehéznek bizonyultak.
Az emberek félnek megismerni valakit úgy igazán jól és mélyen. Mert félünk a bennük rejlő fájdalomtól és sötétségtől. Félünk attól, hogy annyira megszeretünk valakit, hogy a saját kibírhatatlanul nehéz problémáink mellé még több fog sorakozni, hiszen már egy újabb emberért is aggódunk, segíteni akarunk neki. Nehéz... Borzalmasan nehéz közel engedni valakit magunkhoz és feltárulkozni neki!
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, egész biztosan összeomlik a világ, mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljon közömbösen, és hagyja megtörténni azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várjuk szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését, mert amikor felnézünk, minden változatlan: a környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be, és az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve. Mintha mi sem történt volna. Néha az ilyen világvég-érzéshez nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen. Néha elég egy mondat.
Elég egy mondat, ami felforgatja az eddigi életed, elveszi a bizalmadat, a megnyugvásodat, a boldogságodat. Másképp tekintesz miatta másokra és hirtelen azt sem tudod, hogy kik voltak ők eddig.
Egyetlen egy mondat.
- Tudom, diákok! Tudom! Ez a szünet előtti utolsó órátok és már kivan az üstötök mindennel, de akkor is le kell adnom az anyagot. - szavalta Lumpsluck professzor kedélyesen, miközben mi elnyűtt arccal vártuk, hogy vége legyen a napnak.
- El sem hiszem, hogy holnap este már ott leszünk a nyaralónkban! - lelkesedett Liv szemérmetlenül hangosan. A lány idén is meghívott minket a csodás hétvégi házukba és a lelkesedése eget rengető volt.
- Remélem az unokatesód nem jön. - sziszegtem és Cole felé pislogtam. - Már nem rosszból, csak Adam is velünk jön, Cole pedig... - kezdtem a kínos felhozatalt, de Liv szerencsére csak legyintett.
- Rá se ránts. - mondta nyugtatóan. - Nico rég túl van azon a kis kalandon és amúgy sem ér rá idén. - hadarta, én pedig újabb hajnalvirágot aprítottam a főzetembe.
Leírhatatlanul vártam már az utunkat. Egyszerűen felfoghatatlanul nagy vágyakozás volt bennem, hogy végre ledobjam a hétköznapok terheit és egy egyszerű tizenéves legyek, aki inni megy a barátaival. Bőven ránk fért már egy ilyen fajta kikapcsolódás és annak ellenére, hogy milyen konfliktusok állnak fent a barátságainkban, megbeszéltük, hogy ezt a telet mindannyian együtt töltjük.
