𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Köhögve, fájdalmas puffanással értem földet a tágas kandallóba. A lábaim alig voltak képesek megtartani a súlyomat és a szoba forogni kezdett velem, ahogy kiléptem a kormos kis végállomásomból. A végtagjaim lüktettek a fájdalomtól, a fejem majd' felrobbant, az arcom pedig lángokba borult a gyötrelemtől...
A ház sötét volt. A falai szürkén pislogtak vissza rám, a függönyök behúzva rejtették el a bentlakókat a nap fénye elől. Egyedül a hatalmas kristály csillár világította be a szobát, ami már-már rémisztően csendes volt. Ismertem ezeket a falakat. Ismertem a festményeken lévő embereket, a halk manókat, a lakókat. Kiskoromban rengeteget jártunk ide, de a ház most néma volt... Én pedig ott álltam bent, egyedül, alig lélegezve, alig látva valamit...
- Mi a fenét törtek össze már megint?! - hallottam Narcissa Malfoy rémült, kissé mérges hangját, amint pálcáját a magasba tartva beront a nappalijukba. A nő cipője hangosan kopogott a kőpadlón, hangjába ott ült a rettegés, amit a hívatlan betolakodó okozott. - Merlin szakállára! - sikoltott fel az asszony és egyenesen a meggyötört alakom felé rohant.
- Sajnálom. - néztem fel rá könnyes szemekkel, mozdulatlanul pislogva a csinos nőre. Az ajkaim fájdalmasan húzódtak, amikor megpróbáltam beszélni és éreztem, ahogy a szemeim szépen lassan feldagadnak az ütésektől, de egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Lefagytam.
- Édesem, mi történt veled? - nyúlt felém Narcissa rémült, holtsápadt arccal, de a kezei megálltak a levegőben. Fogalma sem volt, hogy hol érjen hozzám. Hogy hol nem okoz fájdalmat. Én pedig csak álltam ott, tehetetlenül. A zokogás pedig előtört belőlem.
- Én nem... Nem tudtam, hova mehetnék! - temettem az arcomat a tenyerembe, de gyorsan el is kaptam a kezeimet, nehogy az égő sebeimhez érjek.
- Anya, mi volt ez a zaj? - lépkedett be hirtelen Draco a nappaliba, az előbbi zaj forrása után kutatva. Hangja nyugodt volt, arca unott, ruhája rendezetlenül lógott a testén.
De aztán meglátott engem. Engem, ahogy ott zokogok az édesanyja előtt, véresen, sebesen és kimerülten. - Mi a fene történt vele? - rohant oda hozzám azonnal, hangja elmélyült a méregtől és a rémülettől, én pedig sírva néztem fel rá. A könnyeim fátylától alig láttam a kifejezést az arcán, de ahogy találkozott a tekintetünk, az eddiginél is jobban zokogni kezdtem...
- Draco, menj... Hívd ide apádat. - kérlelte az anyja, de a fiú nem foglalkozott vele.
- A szüleid? - tette fel az egyszerű kérdést, a lábaim pedig megremegtek. A könnyeim csípték az arcomat, a vérem lecsöpögött a Malfoy család tiszta padlójára, de Dracot semmi nem érdekelte ebből. Nem foglalkozott a vérrel, a kosszal, a könnyekkel. Csak kitárta felém a karjait és egy lágy ölelésbe húzott.
