𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
ओह! यह छवि हमारे सामग्री दिशानिर्देशों का पालन नहीं करती है। प्रकाशन जारी रखने के लिए, कृपया इसे हटा दें या कोई भिन्न छवि अपलोड करें।
Krízishelyzetben az ember lefagy. Nincs készleten válaszunk a traumára. Mert a trauma kívül helyezkedik el azon a területen, amit az életről ismerünk. Ezért csak állunk, és nézünk magunk elé, mint a kőszobor. Amikor valaki olyasmit követ el ellenünk, amire nem számítottunk. Amikor önkényesen áthatol a határainkon.
És egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem vagy többé gyerek. A gyermekkorodnak vége van, örökre és visszavonhatatlanul vége van. A világ pedig összeomlik a szemünk előtt, miközben meredünk előre és azon gondolkozunk, mégis mikor történt ez?!
Nos, én tudom.
Az én gyermekkorom most ért véget. Most ebben a percben, ahogy meredek előre, a világom pedig vörösen tombol előttem.
Egyre vörösebben, egyre nagyobb tócsában.
És ott van a kezemen, az arcomon, a földön. Ott van rajta is. Mindenkire rátapadt, mint egy levakarhatatlan bizonyíték a tettünkről. A tettemről. A lábam pedig remeg. Az egész testem remeg. A szívem zakatol a helyén, de a fejem tompa. Egy árva gondolat sincs a fejembe. Csak meredek magam elé és lassan önmagam árnyékává válok. És csak ringatózok felhúzott lábakkal. Észre sem veszem, hogy sírok.
De ő észreveszi és mellém térdel és a karjaiba zár. A könnyeim pedig tiszta csíkot húznak a vörösbe. És mind a ketten nézünk előre... Megtörve, összeomolva, hitetlenül, sokkos állapotban.Hallom, hogy mond valamit. Hallom, ahogy a fülembe súg, de nem értem. Nem akarom érteni. Nem akarok ránézni és nem is tudok. Semmi másra nem tudok figyelni, csak az előttem heverő világra. A vörös világra...
A tócsa a lábamhoz ér. Befesti a cipőmet, a gyomrom pedig hirtelen késztetést érez, hogy kiadja az ételt magából. Émelygek, szédülök, zavart vagyok.
És fogalmam sincs, hogy hogy lehettem képes erre...
- Valaki mondja már el, hogy miért játszanak ilyen időben is?! - húztam össze magamon szorosabban Draco dzsekijét. A novemberi szél fájdalmasan kapott bele a hajamba minden alkalommal, amikor egy seprűn tomboló őrült elszáguldott előttem.
- Most mond azt, hogy nem szexik a vizes ruhájukban! - sóhajtott Pansy, aki feltűnően pislogott a griffendéles csapat felé.
- Persze, tényleg jól néznek ki. - bólogattam. - De tudod mi nem szexi? A kibaszott tüdőgyulladás és a szenvedés amit leművelnek majd miatta. - morogtam, miközben Olivia erőszakosan dobálta a fiúkat a keze ügyébe kerülő kekszekkel.
- Amúgy én azt meg akartam enni. - csapott a lány kezére Cole, akinek esze ágában sem volt jelentkezni a kviddics csapatba.
- SEGGFEJ! - üvöltötte Olivia, amikor meglátta Theot. - MENJ A PICSÁBA! - dobott felé egy újabb kekszet.
