𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Dermesztően hideg volt a levegő, de nem lepődtem meg rajta, hiszen a tél vészesen közeledett. Ott volt már előttünk, jelezte az érkezését, de az iskola tanulói csak azzal voltak elfoglalva, hogy Sirius Black megjelent a faluban... És ahol megjelenik a káosz, ott bizony kirobban a háború.
Dementorok járták az iskola területét, a faluban benéztek minden boltba és házba. A lakók pedig rettegtek. Nem csak Siriustól... Nem bíztak meg a dementorokban. És volt egy olyan érzésem, hogy a miniszterben sem.
De Sirius Black nem ilyen ember. Ohh, mennyi történetet hallottam Androméda nénitől! A keresztanyám imádta a testvéreit, de Siriust... Egyenesen istenítette. Ő, Sirius és anyám, legjobb barátok voltak évekig. Persze, anyám és Androméda szorosabb kapcsolatot ápolt egymással, pont úgy ahogy Sirius is Potterrel, Lupinnal és Pettigrew személyével. Igen... Ismerem a történetüket, ismerem a gyermekkorukat és pontosan tudom, hogy milyen emberek voltak ők. Hiszen édesanyám minden nap velük volt.
A fejem tele volt gondolatokkal. Szinte hasogatott, ahogy a kinti hidegben sétálgattam, álmatlanságtól szenvedve. A ruhám átfagyott a nullához közelítő fokoktól, a kezeimet pedig kesztyűbe bugyoláltam, de mégsem akartam bemenni.
Gyakorolni akartam...
- Gyerünk... Csak egy picit, csak mozdulj meg! - motyogtam egy faághoz, amint leültem a tiltott rengeteg határába. Lerángattam magamról a kesztyűmet és az ujjaimat forgatva próbáltam mozgásra bírni az apró ágat.
- Mozdulj már meg! - emeltem meg a hangom idegesen, de nem történt semmi. Nem hiszem el... - Miért csak akkor működik, ha mérges vagyok?! - temettem arcomat a tenyereim közé és hangosan felsóhajtottam.
Anyámnak igaza van. Csak egy átok vagyok. Egy kezelhetetlen átok...
Ekkor pedig halk motoszkálást hallottam a bokrok között. Éreztem, hogy a szívem azonnal hevesebbek kezd verni, szinte kiszakadt a helyéről. Automatikusan a pálcám után nyúltam, és felpattantam a helyemről.
- Ki van ott?! - kiáltottam a sötétbe, ami valószínűleg a legbutább ötletem volt egész életemben. Ha tényleg van ott valaki, most megtudta, hogy én is itt vagyok! Te jó ég, Elara, miért van ilyen kevés eszed?!
De az erdőből nem ugrott elő semmi fenevad. Vagy veszélyes, életeket fenyegető élőlény. Csak egy apró, fekete kis szőrgombóc, akinek erszénye csak úgy dagadt a zsákmánytól.
- Hát, szia. - mosolyogtam rá megkönnyebbülten. Őszintén, hatalmas kő esett le a szívemről és elöntött a nyugalom, amint a kezembe vettem a furkászt. - Mi járatban erre? - kérdeztem tőle. Ő pedig szorgosan kotorászni kezdett az erszényében.
