Dernière Danse

𝖈𝖝𝖝. a legnagyobb döntés

dernière danse
❪ a legnagyobb döntés ❫

120

Karácsony van. A hó vastagon fedte a környező hegyeket és völgyeket, a fák kopaszon lógatták a rájuk fagyott jégcsapokat és a nap fénye éppen hogy megcsillant a jeges úton, mely bevezetett a Malfoy kúria bejáratához. 

Délután öt óra volt és a nap csak most kezdett el lemenni, hogy átadja a helyét a korai téli éjszakának, melyben egy bál kerül megrendezésre. És én, akármennyire is veszélyes a helyzet, de hívatlanul állítok be ide, hogy végre egyszer én mentsek meg valakit és ne másnak kelljen engem. 

Fogalmam sem volt róla, hogy mi fog kisülni ebből, de tisztán csengtek Draco szavai a fülemben. Ahogy sírva, összetörve, szenvedve meséli, hogy miken ment keresztül miattam. 

- Meg kell őt ölnöm, érted? Aurora, meg kell ölnöm az igazgatót! - összerogyott a földön és fejét a hideg csempének vetve hagyta, hogy forró könnyei lecsurogjanak sápadt arcán. - Hogy a fenébe leszek képes elvenni egy emberi életet? - kérdezte tőlem, majd hirtelen megrázta a fejét. 

- Nem tudom. - suttogtam teljesen megsemmisülve, mire elkapta a kezem. 

- Nem úgy értettem! Amit te tettél Cole apjával... Azt érte tetted! Meg akartad védeni és ez volt az ára. De az én helyzetem? Öljem meg Dumbledoret, mert egy gyáva szar vagyok és féltem az életem? - újra és újra beleverte a fejét a falba. 

- Te is tudod, hogy nem magadat félted. - ráztam a fejem. - Tudom, hogy megfenyegetett. Biztos vagyok benne, hogy minden és mindenki akit szeretsz veszélyben van. Neked pedig túl jó a szíved és meg akarod menteni őket. - Belesajdult a szívem abba, hogy így kell látnom és hiába voltam magatehetetlen, megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. 

- Én?! Én jószívű? Aurora, embereket sodortam veszélybe, hagytam őket meghalni és szenvedni! EGY SZÖRNYETEG VAGYOK! - üvöltötte és egyszerre előtört belőle a zokogás. 

A lelkem szinte darabokra szakadt a hangjától, amiből sütött a fájdalom és még csak elképzelni sem tudtam, hogy mennyire szenvedhet. Hirtelen a térdemre tornásztam magam és a karjaim közé rántottam őt. Éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok. Mert nem tudtam volna megfelelően szavakba önteni az érzéseimet. Így azt a megoldást választottam, ami abban a pillanatban talán mind a kettőnk számára tökéletes volt. 

És a fiú összeomlott a karjaim között. 

Forró könnyei hatalmas foltban ivódtak bele ruhámba, remegő vállai megrázták egész testemet. És én vele együtt sírtam, mert egészen eddig fogalmam sem volt róla, hogy min ment keresztül. 

Elmesélte a fájdalmat, amit akkor érzett mikor megkapta a Jegyet. Elmesélte, hogy ha akkor megrezzen, Voldemort biztosan megöli és emiatt véresre harapta ajkait. Sikítani akart és zokogni, összegömbölyödni a padlón... De ehelyett némán tűrte a kínzást. 

Elmesélte azt is, hogy az apjának ez sem volt elég. 

Szerinte gyenge volt és szégyent hozott a családjukra. Ezért félholtra verte a saját fiát, aki így is alig állt a lábain. Draco napokig alig bírt megmozdulni és én erről semmit nem tudtam. 

Elmesélte hányszor fenyegették meg, hányszor verte meg az apja, hányszor kívánta azt, hogy bárcsak meghalna. 

- De nem voltam rá képes. Nem tudtam megölni magam. - eltolt magától és a könnyes szemeimbe nézett, majd kisimított egy könnyektől áztatott tincset az arcomból. - Tudod miért? - kérdezte elhaló hangon.