𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Eltelt egy hét, Theodore! - az idegrendszerem lassan kezdte felmondani a szolgálatot, épp úgy, ahogy a rendelkezésünkre álló könyvek mennyisége is látványosan fogyni kezdett.
- Szerinted én nem tudom?! - a fiú frusztráltam csapta le a könyvét a sötét asztalra, melyet csak pálcáink fénye világított meg. Késő éjszaka volt már és mi a zárolt részleg eldugott sarkában bújtuk a sötétebbnél sötétebb könyveket, pontosan nulla eredménnyel...
- És mégis mi a frász lesz velünk, ha nem találunk semmit? - kérdeztem elborzadva. A hangom megremegett a gondolattól, hogy milyen jövőképeink vannak.
Én tényleg hinni akartam abban, hogy sikerülni fog. Hinni akartam abban, hogy a könyvtár több ezer darabjából valamelyik majd a segítségünkre lesz és nyújt egy kiskaput. Egy lehetőséget, ami megmenti az életünket. Így minden nap a szünetekben és a lyukas órákban Theo és én a könyvtár eredeti részlegét bújtuk, az éjszaka leple alatt pedig átszöktünk a zárolt részlegre, hogy napkeltéig kutakodjunk.
De már fáradt voltam. Akármennyire is rettegtem, kimerültem. A pár óra alvás, az órákon elvárt teljesítés és a folyamatos veszekedés Dracoval teljesen tönkretesz, ezt pedig már nem bírom...
- Elara, én próbálkozom! - sóhajtott a fiú, majd megtörölte álmos szemeit és hátradőlt a székében. - Én tényleg igyekszem, de egyenlőre fogalmam sincs, mit kellene tennünk ezután. - rázta a fejét, majd rám pillantott.
- Sajnálom. - sütöttem le a szemeimet és én is becsuktam az előttem heverő vaskos könyvet. - Nem akartam rád förmedni, én csak... Félek tőlük, Theo. - ráhajtottam a fejem a hideg asztalra és némán hallgattam az eső kopogását az ablakon.
- Én sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertelek. - a fiú óvatosan a kezemre helyezte a kezét és apró köröket írt le hüvelykujjával a bőrömön.
- Menjünk aludni. - húzódtam el tőle és azonnal felálltam, hogy a kijárat felé induljak.
- Meddig fogsz még így rettegni tőlünk? - Theo kérdése váratlan volt és meglepő. Hirtelen megtorpantam és élesen beszívtam a levegőt, miközben a szemeimet az ajtóra szegeztem. Tényleg rettegek tőlük? A barátaimtól? - Elara, mi is hozzájuk tartozunk... Ez esetben tőlünk is félsz, nem igaz? - újabb kérdés, amire nem tudtam válaszolni, csak lassan felé fordultam.
- Theo, nézd én... - kezdtem, de ő hirtelen megindult felém. Ösztönösen hátráltam egészen a falig és a pálcám után nyúltam. Ösztönösen kezdett gyorsabban verni a szívem és rándult össze minden izmom.
- Hagyd. Látni a szemedben, hogy undorodsz tőlünk. Mindannyian látjuk, hogy távolságtartó vagy és összerezzensz valahányszor megmozdulunk! - megőrülök... Még én vagyok a rossz, amiért átvertek?
