𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Rory! - lépett ki utánam Draco a sötét folyosóra. - Ro, hova mész?- kiáltott felém, kezeit csőként használva, hogy hangosabb legyen.
- Nekem... Én, nem... Mennem kell, Draco! - förmedtem rá a fiúra türelmetlenül, de ő nem tágított. Sietősen kezdett lépkedni utánam, szemei összezavarodva kutattak az enyémek után, de aztán hirtelen megtorpant.
- Hozzá mész? - kérdezte, megnyalva puha ajkait.
- Kihez? - kerekedett el azonnal a szemem, a szívem pedig egyszerre hevesebben kezdett verni.
- Hozzá! - csattant fel a fiú. - Akiről az órán beszéltetek! - kért számon váratlanul, én pedig hirtelen azt sem tudtam mi feleljek. Már szinte meg is feledkeztem a kitalált fiúról, akivel féltékennyé akartuk tenni Dracot. De ő most róla kérdez, nekem pedig igazán mennem kellene...
- Draco, ne haragudj, de nem érek rá! - indultam tovább, a fiú azonban megragadta a csuklómat.
- Csak... Csak válaszolj, kérlek. Csak mond meg és elengedlek. - nézett a szemeimbe, nekem pedig összeszorult a szívem. Az arca fájdalmas volt, a szemei szomorúak és legszívesebben a karjaimba zártam volna, de nem lehetett.
- Nem. Nem hozzá megyek. - reagáltam le halkan, Draco pedig elengedte a kezem. - Köszönöm. - néztem rá még egyszer utoljára, aztán rohanni kezdtem.
Rohantam, ki a sötét és hideg éjszakába, amit semmi más nem világított meg csak a csillagok erős fénye és a Hold végtelen szürkesége. Rohantam, ki a nyirkos világba, ahol éppen szemerkélt a tavaszt jelző eső és ahol senki más nem volt, csak én és a titokzatos feladó a fánál. A lábaim pedig szinte összecsuklottak a sietségtől, a hajam pedig nedvesen tapadt a homlokomra, de ott volt.
Ott állt, a fa által szolgáltatott árnyékban, elrejtve egész testét az ablakon kileső diákok elől. Ott állt ő, a veszélyes tömeggyilkos, a körözött bűnöző, anyám egyik legjobb barátja.
- Hát eljöttél... - szólított meg rekedt hangon és előlépett a fényes éjszakába.
- Üdv, Sirius. - köszöntem neki levegő után kapkodva. A férfi meggyötört arcára pedig döbbenet ült ki, amitől kevésbé tűnt halottiasnak. Sirius arca ugyanis betegesen be volt esve, szemei alatt pedig mélyfekete karikák ültek. Éles arccsontját elfedte a sűrű, ápolatlan szakálla, szemei pedig valóban egy kevés őrületet rejtettek magukban...
- Hát meséltek rólam? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.
- Anyám nem sokat. Androméda annál inkább. - mosolyodtam el halványan, a férfi vonásai pedig megenyhültek.
