𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
És itt álltam újra. Újra a hatalmas ház előtt, ami most kísértetiesen nézett vissza rám, mintha csak tudná, hogy mi vár odabent. A falak egyszerre sötétebbnek látszódtak, az ablakok fénytelennek, a kerti virágok hervadtnak. Mintha minden arra kérne, hogy ne menjek be.
De a falak ugyanolyan világosak voltak, az ablakok pedig ugyanolyan fényesek és tiszták. A virágok is színesen, nagyra nyílva illatoztak a kertben. Csak az én fejemben látszott minden fenyegetőnek és gyilkosnak... Mert az én fejemben ez a nap, egyenlő volt a halállal. A halállal, amikor a szüleim megtudják mennyi mindent tettem az év során és kiadják a haragjukat.
És én felkészültem. Tényleg. Felkészültem a legrosszabbra, felkészültem a sértésekre és felkészültem az üvöltésre. És erős akartam maradni. Mert már nem az a kislány vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Már nem tudnak a végletekig kergetni. Már nem fogok a tetőn állva gondolkodni az élet miértjein... Erős leszek. Ezúttal, erős leszek!
- Megjöttem! - kiáltottam be a hatalmas lakásba. A hangom sokáig csengett a hatalmas előtérben, de hiába vártam a manókra. Senki nem jött. Egyetlen manó sem sietett, hogy elvegye a holmimat, hogy felhopponálja a csomagjaimat a szobámba. Minden üres volt...
Egészen addig, amíg a nappali ajtaja ki nem nyílt...
- Ezt komolyan gondoltad? - üvöltött rám apám azonnal, meg sem várva, hogy lepakoljak. Anyám hevesen csörtetett a nyomában, olyan erővel csapva be a nappali ajtaját, hogy a fejem felett lebegő csillár hangosan megrezzent. Akár a végzet kardja... Bármelyik percben lecsaphat rám.
- Csak had magyarázzam el. Elmondok mindent. - emeltem fel a kezeimet felvont szemöldökkel, de a szavaim süket fülekre találtak.
- Elmagyarázod?! - lépett közelebb hozzám apám, kezében szorongatva Dumbledore levelét. - Nézd csak, Cassie, a gyerek magyarázkodni akar! - csattant fel idegesen. - Gyerünk, magyarázd meg! Magyaráz meg, hogy miért hozol szégyent minden nap a családunkra! - a hangja eszméletlen, fülsüketítő erővel hatolt végig az épületen és egy pillanatra megrettentem. Megrettentem, mert olyan dühöt láttam mindkettejük szemébe, amit még soha.
- Nézzétek, Sirius megkeresett és... - kezdtem, mire anyám dörömbölő léptekkel rontott felém és a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Sirius?! SIRIUS?! - sipította éles hangon, mintha csak azt mondtam volna, hogy megöltem valakit. A bőröm égett az ütésétől. A szemeim pedig fájtak attól, hogy megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. De nem fognak megtörni. Nem hagyom...
- Beengedtél egy gyilkost az iskolába! - üvöltötte apám, felkapva a drága whiskys üvegét a dohányzóasztalról és a fal felé hajította. Az üveg hangos csörömpöléssel tört szét a fejem mellett, beterítve a ruhámat a barnás folyadékkal...
