𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Delavigne, Blatter, Greengrass, Davidson, Malfoy, Thomas, Longbottom és Potter. - olvasta fel a neveinket Piton professzor. Hangja tele volt megvetéssel és színtiszta undor tükröződött az arcán, ahogy végignézett rajtunk. - Pálcákat. - fintorgott a magas férfi.
- Mi? Mégis miért? - jött a kérdés azonnal Oliviátol, aki unottan kihúzta a kontyából a pálcáját.
- Pálcákat, aztán induljanak a trófeaterembe. - ismételte magát a professzor, nyomatékosítva a határozott kérését.
- Varázslat nélküli takarítás? - nyögött fel fájdalmasan Dean Thomas, miközben Piton hatalmas tenyerébe ejtette a sötétbarna pálcáját.
- Netán van valami problémája vele, Thomas? - vonta fel a szemöldökét a férfi haragosan.
- Nem, tanár úr. Már megyünk is. - lépett a fiú elé Harry, majd szépen lassan tolni kezdte őt a folyosó felé. Remek... Egyszerűen felfoghatatlanul csodálatos lesz ez az este... Csupa olyan emberrel leszek körülvéve, akiket jelen pillanatban meg tudnák gyilkolni. De semmi baj, ugyan dehogy....
- Sz...Szia Elara. - lépett mellém Neville Longbottom. Fehér, pufókás arcán piros foltok jelentek meg az idegességtől, barna szemei hatalmasra nyílva követték a folyosó vonalát, miközben kezei idegesen szorongatták a takarítófelszerelést.
- Szia, Neville. - mosolyogtam kedvesen a fiúra.
- Én csak azt akartam mondani, hogy ne vedd magadra amit mondott neked. - bökött kerek orrával Nora felé. - Én egyáltalán nem tartalak olyannak. - vonta meg a vállát kissé zavarba jőve, én pedig hirtelen megkönnyebbültem a szavaitól. Fel sem tűnt, hogy ennyire megviseltek Nora kijelentései, de Neville szavai megnyugtatóan hatottak rám.
- Köszönöm, Neville. - mondtam, megsimítva a fiú csíkos pulóverét. - Ez nagyon jól esik. -
- Kérlek, öljetek meg! - hallottam Olivia panaszos nyögését, miután belökött egy sötét ajtót.
A trófeaterem hatalmas helyisége sötéten és dohosan pislogott vissza ránk. A behúzott függönyökön éppen csak átszivárogtak a lemenő nap utolsó sugarai, miközben néhány széles folton és szakadáson át megpillanthattuk az odakint tomboló hóvihar fehér árnyalatát.
A falak koszosan fogadták be a kopott és helyenként törött szekrényeket, melyek sorra adtak helyet a poros, fénytelen trófeáknak. A nevek, a titulusok, a helyezések... Semmi nem látszódott a vastag porrétegtől, amely elfedte szinte az egész szobát. Egy hosszú asztal állt az ablakok alatt, amin 5-6 hatalmas doboz sorakozott teles-tele érmekkel és kitűzőkkel. Az asztaltól pedig egészen az ajtóig húzódott egy hatalmas, sötétbarna szőnyeg, mely egykor talán világos lehetett, de most ki sem látszott a foltok és a szakadások alól.
