𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fémes ízt éreztem a számban, amikor végre megállt a világ forgása. A vállam rémesen hasogatott a fájdalomtól és éreztem, ahogy a combomon végigfolyik a meleg vérem. A nadrágom felhasadt az egyik ág veszélyes csapásától és ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok majd lábra állni.
- Mindenki jól van?- köhögött Hermione nehezen, amint végre levegőhöz jutott. A lány mellkason csapta a fúriafűz, aminek következtében rettentően nehezére esett a lélegzés.
- Még élünk. - jelentette ki Harry, vérző homlokkal, fájdalmasan kapva a karja felé.
- Hol van Ron? - kérdeztem homályos tekintettel. Gyötrelmesen lüktetett a fejem, a szemeim pedig egyszerűen képtelenek voltak fókuszálni, de tovább kellett mennünk.
- Lara, a gyengélkedőre kell menned! - kiáltotta Hermione, amint az arcomra nézett. A lány éppen olyan rémes állapotban volt, mint én.
- Ne idegesíts, Hermione! Ron veszélyben van! - motyogtam, a talpaimra tápászkodva. - Indulás. - határoztam el magam azonnal, mire egymásba kapaszkodva rohanni kezdtünk a sötét alagút végéig.
Az ismeretlen végállomásra vezető folyosó rémesen nyirkos volt. Apró cseppekben csöpögött le az eső, ami hangosan koppant a lábaink alatt heverő tócsákban. A levegő nyomott volt és fagyos, de azt hiszem éppen erre volt szükségünk, hogy észhez térjünk.
- Hol vagyunk? - kérdezte Harry, amint kimásztunk az alagútból. A lakatlan, romos helység sötéten fogadott be minket. A falakról omladozva lógott le a tapéta, a padlón helyenként hatalmas lyukak veszélyeztették a bent ólálkodókat, a bútorok pedig darabokra törve hevertek a nyikorgó padlón. Sötét volt és hideg, az ablakok pedig sűrűn be voltak deszkázva. Az egész olyan volt, mint egy rossz mese. Az a fajta, amiben a főszereplő nem jut ki élve a házból...
- RON! - rohantunk oda mindannyian a félájult fiúhoz, aki az egyik hatalmas szobában hevert, lábából és karjából lassan szivárgott a vér a sötétbarna fapadlóra. - Jól vagy? - térdeltem le mellé és óvatosan rázni kezdtem a vállait. A fiú azonban halkan nyögve próbálta kinyitni a szemeit.
- A... - fordult körbe Hermione. - A szellemszálláson. - állapította meg, nekem pedig hirtelen minden világos lett. Nem egy farkas volt. És nem Ront akarta. Nem egy farkas volt, hanem...
- Sirius... - suttogtam szorosan lehunyva a szemeimet.
- Mit mondtál? - fordult felém Harry, de már késő volt.
- Csapda! - kiáltott fel Ron hirtelen, felülve a padlón, az ajtóra szegezve a remegő kezét. - Nem kutya volt! Animágus... - kiáltotta a fiú remegve. Az ajtó pedig lassan, nyikorogva kezdett előre tolódni, mögüle pedig kilépett a rettegett arc... Sirius Black az eddiginél is meggyötörtebben nézett végig rajtunk, szemei az őrültség határát súrolva meredtek a sötétbe...
