Dernière Danse

𝖈𝖝𝖝𝖎𝖎. felcsillan a remény

dernière danse
❪ felcsillan a remény ❫

122

Ha valaki megkérdezné, hogy milyen érzés halálfalónak lenni... 

Nos, azt hiszem először képen törölném egy lapáttal, majd nevetve az arcába mondanám: SZAR!

És hogy milyen érzés minden nap félteni az életedet? Félni attól, hogy akár egy rossz pillantás, vagy az arcod egyik izmának rándulása a halálodat okozhatja? Ismétlem, szar!

És ha valaki megkérdezné, hogy milyen érzés, hogy én fogom megölni az igazgatót, a varázsvilág legnagyobbra becsült emberét, a szerelmem helyett? Gondolom senkinek sem mondok újat ezzel: KIBASZOTT SZAR! 

- Kész vagy? - lépett be Draco a szobájába, hogy megnézze összepakoltam-e már. 

- Igen. - mosolyogtam rá halványan, majd folytattam a fekete blúzom begombolását. Megutáltam a feketét is. Megutáltam a tetoválásokat és az egész világot. Nincs az a fájdalomcsillapító, ami enyhíthetne a szívem sajgásán és nincs az a gyógyszer, ami újra visszahozza az őszinte mosolyomat. 

- Elvégezted a bűbájt? - mutatott óvatosan a karom felé. 

- Persze. Még ébredés után. - bólintottam és a tükörképem felé pislogtam. Felhúztam a blúzom ujját, ezzel megmutatva csupasz alkaromat. Megtanított a bűbájra, amivel ő maga is rejtegette saját jegyét. 

- Jól van. - idegesen megvakarta a tarkóját. - Rory? - nézett fel rám, de nem feleltem. 

Csak néztem magam a tükörben és próbáltam rájönni, hogy ki néz vissza rám. Ez volt a sorsom. Szinte lehetetlen lett volna tovább menekülni előle, de most, hogy tényleg halálfaló lettem... Ha Draco és a többiek sorsa nem múlt volna a döntésemen, talán inkább meghalok. 

Ez az élet elviselhetetlen. 

Néztem a beesett szemeimet, a fehér arcomat, a sírástól vörös orromat. A remegő ujjaim egyre csak vacakoltak a gombokkal és én... Hogy menjek így vissza az iskolába? 

- Rory... - Draco közelebb lépett hozzám és finoman az ujjaim után nyúlt. Hagyta, hogy magam mellé ejtsem a kezeimet és ő gombolta tovább a blúzom. 

- Hogy fogok a szemükbe nézni? - kérdeztem csalódottan. - Nem vagyok képes erre, Draco. Tudom, hogy az én hibám, én döntöttem így! De meg kellett mentenem titeket és már nem hátrálhatok meg csak... - nagyot sóhajtottam és belenéztem világos szemeibe. - Mindegy. Majd hozzászokok. - biccentettem. 

- Ne csináld ezt. - rázta a fejét és lágyan megfogta az arcomat. Két kezének forró érintése olyan volt mint egy álom. Aggodalmas kristály szemei összekapcsolódtak az enyémekkel és elvesztem a pillantásaiban. - Ne mond, hogy mindegy. Az érzéseid egyáltalán nem lényegtelenek. - suttogta az ajkaim közé. 

- De már úgy sincs mit tenni. - nevettem rá erőtlenül és megpróbáltam elfordítani a fejem, mire ő erősebben fogott meg. 

És pár pillanatig csak nézett engem. Nézett és az ajkai szélét rágva próbálta rávenni magát, hogy beszéljen. Homloka közepén megjelentek azok az imádni való redők, amik a szemöldökének ráncolása végett keletkeznek és finoman összeráncolta az orrát és. Szemeivel hol a csukott ajtó felé nézett, hol rám, a gyomrom pedig összeszorult idegességemben. 

- Mi van? Mi a baj? - ráncoltam én is a szemöldököm, ő pedig halkan, alig hallhatóan a fülembe suttogott. 

- Menjünk el. - mondta remegő hangon. - Szökjünk meg. Csak mi ketten! Menjünk el és... Elbújunk! El tudunk rejtőzni előlük. - suttogta egyre erőteljesebben, nekem pedig kikerekedtek a szemeim.