Dernière Danse

𝖈𝖝𝖛𝖎𝖎𝖎. meggondolatlan éjszaka

dernière danse
❪ meggondolatlan éjszaka ❫

118

- Ugyan már, Ellie! - Charlie dörömbölt az ajtómon. - Három napja ki sem jöttél onnan! 

- Ja, tesó ne már! Mindjárt karácsony van, mi meg betegre aggódjuk magunkat miattad! - újabb erőszakos dörömbölés hallatszott az ajtómon, ami napok óta kívül tartotta a házban lakókat. Fred, George, Charlie, Harry... A téli szünetet itt töltők mindegyike megpróbált leimádkozni az emeletről legalább egyszer egy nap, de nem igazán könnyítettem meg a dolgukat. 

Igen, magamra zártam az ajtót és a takaróm alá rejtőztem a valóság elől, ami újra és újra megtámadott, valahányszor álomba sírtam magam. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy mi történt. Képtelen voltam felfogni, hogy az életem egy része teljesen elveszett, amikor megszakítottam a kapcsolatot velük. 

- Elara, újabb baglyod érkezett! - Molly Weasley halkan, meggyötörve beszélt hozzám az ajtón keresztül, mintha csak ő is éppen úgy sírna, mint én. 

Tudom, hogy szeretnek engem. Tudom, hogy megszakad a szívük attól, hogy így kell látniuk engem, de... Képtelen voltam szembenézni a valósággal. Egyszerűen nem ment és menekülni akartam. 

A vastag függönyök elzárták előlem a nap világát, az ablakok hó mámorító illatát. A szobában sötét volt és a levegőben semmi más nem terjengett, csak Draco pulóverének illata, amit ott szorongattam a karjaim között. 

- Lara, kérlek... Legalább enni gyere le! - Ginny vékony, mégis határozott hangja kérlelt éppen, de nem mozdultam meg. 

Valahogy rendbe kell hoznom magam. 

Nem élhetek így tovább. Koszosan, éhesen, ápolatlanul. Összetörten. 

Nem hagyhatom, hogy kilépjen belőlem az élet egy ilyen dolog miatt! Elara, szedd össze magad, hiszen nincs világvége! Csak félreismerted őket és csalódtál. Ennyi az egész, nem? 

Nem. 

- Mégis kit akarok átverni? - saját magamnak tettem fel a kérdést, miközben lerúgtam a takarómat és felültem az ágyon. - Rohadtul nem ennyi az egész. - a kezeim közé temettem az arcom és újabb forró könnycseppeket éreztem a bőrömön. 

A fejemben napok óta cikáztak a gondolatok, hol magamat okolva, hol őket. Néha elhittem, hogy nincs baj, hogy ez az egész nem visel meg és az élet tovább halad. Néha pedig úgy fájt a szívem, a lelkem, hogy azt hittem bele fogok pusztulni. Magam sem tudom, hogy mi a fenét kellene gondolnom, vagy hogy kellene ehhez a helyzethez hozzáállnom, de ez az állapot tarthatatlan. 

Nem ronthatom el a karácsonyukat. 

- Elara, drágám! - Molly másnap reggel újra bekopogott. - Arthurral elmegyünk a nagynénémhez egy napra... - kezdte a nő, én pedig kinyitottam a szemeimet és még egyszer végignéztem a már jól ismert mennyezeten. - Esetleg... Hozzunk neked valamit? 

- Köszönöm, de nem kell semmi. - alig ismertem fel a saját hangomat. 

- Elara, nézd... - az asszony mélyet sóhajtott. - Tudom, hogy milyen az, ha az életednél is jobban szeretsz valakit... Egy évvel ezelőtt... Majdnem elveszítettem az én Arthuromat. - megbicsaklott a hangja és szavaitól könnyek szöktek a szemeimbe. 

Pontosan emlékszem arra az időszakra. Sirius még életben volt és az egész család összegyűlt, amikor a családfőt kiengedték a kórházból. 

- Sejtelmem sincs, hogy mi történhetett közöttetek, de azt tudom, hogy mekkora fájdalom él most benned. - Molly Weasley olyan nekünk, mintha az édesanyánk lenne. Harrynek és nekem... Nála nagyobb szívű embert még nem hordott hátán a föld és a tudat, hogy megríkatom ezt az asszonyt, még jobban elszomorított.