𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Még mindig egy cukor, kevés tej? - kérdezte Charlie hajnalban, amikor a vihar közepén lebattyogtam a lépcsőn.
A szemeim puffadtak és vörösek voltak az órákon át tartó forgolódástól, a hajam pedig kócosan omlott az izzadt, nyirkos hátamra, amire rátapadt a pizsamám vékony anyaga. Borzalmas idő tombolt odakint, de én mégis megpróbáltam a lehető leghalkabban lesurranni az emeletről, nehogy felkeltsem a családot.
Ellenben, amikor megláttam Charlie vörös, nyúzott fejét a konyha félhomályában, az ajkaimat elhagyta egy halk sikoly.
- Merlin ereje, te meg akarsz ölni engem? - meredtem a fiúra rémülten. A kezemet a hevesen dobogó szívemhez kaptam és úgy próbáltam meg nem hozzávágni a papucsomat.
- Bocsi. - nézett rám Charlie kerek szemekkel, de láttam, hogy az ajkai szélén ott bujkál az elégedett mosoly. - Szóval? - kérdezte újra, én pedig egy másodpercig azt se tudtam hol vagyok. Aztán lassan odalépkedtem a pulthoz és feltornáztam magam a bárszékre.
- Igen. - feleltem, miközben szemeimmel követtem a szeplős kezeit, ahogy felém nyújtja a kávémat. - Honnan tudtad, hogy ébren leszek? - kérdeztem halkan, belekortyolva az életmentő italomba.
- Sosem tudtál jól aludni viharban. - vonta meg a vállát, majd leült mellém és ő maga is inni kezdett.
- És te miért vagy fent? - kérdeztem újra, lesütött szemekkel. Nem vörösödhetsz el Elara. Nem jelent ez semmit, csak emlékszik a hülye szokásaidra. Végül is, miért akarna tőlem bármit is ennyi idő után? Azok után, hogy én olyan hamar összejöttem Dracoval, miután Charlie elment? Egyáltalán miért gondolkozok én ilyeneken, ilyen késő éjszaka?
Összerezzentem, amikor lecsapott a villám és az ég hangosan megdörrent. Charlie forró keze pedig szinte automatikusan simult végig a csupasz combomon, hogy megnyugtasson.
- Bocsánat. - kapta el azonnal az ujjait, amikor találkozott a tekintetünk.
- Ohm... Semmi baj. - köszörültem meg a torkom zavartan. Olyan furcsán viselkedünk mind a ketten. Olyan... Olyan távolságtartó, mégis közeli. Kellemetlen, de mégis kellemes. Egyszerre vagyok feszült a közelében és nyugodt és fogalmam sincs, miért van ez. - Köszönöm a kávét. - mosolyogtam rá halványan kipirult arcára.
- Ugyan. - legyintett. - Én köszönöm, hogy megiszod ezt a borzalmat, amit kotyvasztottam. - nevetett halkan, fintorogva pislogva az italra.
- Annyira nem rossz. - nevettem én is lágyan a fiúval, hogy enyhítsem a feszültséget.
- Szóval... - vakarta meg tarkóját. - Meddig maradsz? - a szemei találkoztak a szemeimmel. A szája résnyire kinyílt és a szívem egyszerre gyorsabban kezdett dobogni. Nem reagálhatok így rá. Nem... Nem lehetek a közelében, ha ilyen dolgokat vált ki belőlem.
