A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

89. fejezet

 - Hadd mondjak el nektek egy mesét. Egy mesét, amelyet a felmenő nemzedékek már elfeledtek. Egy mesét, amelynek már csak a foszlányai forognak néhány, kivételes ember ajkán. Most ti is ilyen kivételesek lesztek. S arra kérlek titeket, adjátok tovább majdan, ahogy én adom tovább néktek. Adjátok tovább, hogy ne emészthesse el ezt a legendát az idő hamuszürke lángja.

Az öreg hölgy hangja mintha elcsuklott volna, felnézett a magas kőfalat borító szőttesekre. Már azok is mások voltak, mint akkor, amikor ő odakerült. Már nem az anyja tetteit örökítették meg. Mert bár a Gyűrű Szövetségéről szóltak, és a hobbitok alakjai ott ugrándoztak a szálak között, az ő anyja sehol se volt. Hatvan esztendő pusztán, s az alakja is megszűnt létezni ezen a földön. Helyának ez mindennél jobban fájt. Gúzsként szorította össze a szívét a vasmarok, a feledés és a múlandóság vasmarka, ami ellen ő sem tehetett semmit.

Hiszen az anyja sem tehetett. Pedig ő maga volt egy Eru nagy szellemei közül. Nem. Az Időnek egyedül Illuvatar lehet ura.

Lehajtotta ősz fejét. Hajában már nyoma se volt az ébennek, ragyogó kék szemére árnyékot vetettek az évek. Öreg volt, s ő még annál is öregebbnek érezte magát. Elgyötörtnek.

Rápillantott az unokáira. A két fiúra, és a kislányra. A kislányra, aki Mírielnek hívtak, s aki alig volt több, mint nyolc esztendős. Helya mégis hitte, a neve kötelezi majd. Kötelezi majd arra, hogy egy szebb, és jobb világot építsen.

Megköszörülte a torkát, és odacsoszogott a kandallóhoz, hogy dobjon a tűzre. A gyerekek kerek szemekkel figyelték, és hallgatták botja kopogását a kőpadlón.

Recsegett a háta, ahogy visszaült prémekkel bélelt karosszékébe.

- Tulajdonképpen ennek a mesének az elejét már hallottátok. Jól ismeritek. Hiszen már elmeséltem. Nem is egyszer. Hanem sokszor. És sok évig. Most itt az ideje, hogy megtudjátok, hogy végződik. Vagyis azt, hogy fog végződni. Attól tartok, ezt már csak egyszer lesz alkalmam elmondani nektek, úgy figyeljetek rám jól. Hol is hagytam abba? Ó, igen. A Fangornnál.

***

Miután Vasudvard erősségét vízzel és fával ledöntötték, Théoden király is belovagolt kíséretével a romok közé. Alcarain tudta, a Helm szurdok pusztán a kezdet volt, s egy sokkal, sokkal nagyobb ellen közeledik majd, mert csatákat nyerhetnek, a háború próbája még előttük áll. Mert ő látta azt, amit az emberek nem. Egy halványuló csillagot, amely erőtlenül pislákolt az éjszakában. Azt, amelynek sose lenne szabad kialudnia. Azt, amelyik őrzi az ajtót, amely az Időtlen Sötétbe visz. S amelynek nem lenne szabad kinyílnia a világ végéig. Nem. Nem Szauron lesz a legnagyobb ellen. Az embereknek talán. Frodónak talán. Sőt, másképp nem is lehet. Ám neki nem.

Nem szólt a királyhoz. Nem szólt többet se Gandalfhoz, se Aragornhoz. Szilszakálltól vett halk búcsút egy olyan nyelven, amelyet Legolas se érthetett, és felhúzta magát lova hátára. Még mielőtt délnek indult volna, rápillantott a sindára.

- Kérnem kell tőled valamit, Legolas Lasgalen – léptetett mellé, amíg Gandalf s a király a toronnyál tárgyaltak, s ő, Gimli a hobbitokkal maradtak.

- Kérni? – ráncolta szemöldökét a tünde. – Mégis mivel tartoznék én neked? – a hangja rideg volt, mégis inkább csalódottságot tükrözött, mintsem haragot.