A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

2. fejezet

Valami más, valami új

Valami az ismeretlenbe húz.

Valami emlék, valami múlt.

Valami, fájdalmasan és némán zengi a mélabút.

A Tünde-király palotája inkább volt erődítmény, mintsem díszes, nyári lak. Egy hatalmas barlang zárta magába az oroszlánrészét, s odabent fák gyökerei szabták, vízesések zuhanták alá, szédületes magasságból. Vastagabb-vékonyabb folyosók kötötték össze a szinteket, csigalépcsők sorai kúsztak fel s le. Nyüzsgött benne a tünde nép, ki-ki a maga útját járta ebben a labirintushoz hasonlatos, gigászi építményben. Átlépve a főkapun egyből négyfelé váltak a folyosók, más irányba vezettek egy, azonban egyenesen futott. Ez vezetett a barlang szívébe, Thranduil, Oropher fia színe elé. A tünde csapat lassan elmaradt mögöttük, és mire kiértek a folyosó félhomályából, addigra csupán ketten haladtak a trón felé. Míriel torkába gombóc kúszott, tenyere izzadt, ideges volt. Találkozni fog azzal a személlyel, kit eddig csak énekekből ismert, kit ne verne le a víz ilyenkor?

A tünde úr nem volt egyedül, hű tanácsadója, Saelon állt mellette, s úgy tetszett, a herceg által nemrégiben küldött levelet olvassák. Thranduil arca őszinte meglepettséget tükrözött, amint meglátta fiát, s a vele érkező idegen.

- Királyom! – állt meg vigyázban Legolas herceg, majd meghajolt. – Híreket hozok, melyeket nem bízhattam másra.

- Mégis mit jelentsen ez? Először átléped a határainkat, az engedélyem nélkül, most pedig egy idegennek az oldaladon állítasz elém?! – A király egy megvető pillantást vetett Mírielre, majd újra fia felé fordult.

- Aran nín*, hagytam volna inkább, hogy az ellenség sértetlenül végigvonuljon az erdődön? – A fiú nem nézett apja szemébe, végig a padlóra meredt.

- A parancsom ellenében cselekedtél – Thranduil hangja kemény volt, szigortól átitatott.

- Ha nem teszem, akkor valószínűleg, most ő is halott lenne – célzott a fiatal tünde Mírielre, majd fejével felé bökött. A lány, ha még eddig nem is sápadt el, most már bizonyosan. Kellemetlenül érezte magát, s megnyikkanni is alig tudott, amikor a király tőle kérdezett.

- Mi a neved, ember?

- M-míriel vagyok, uram. A családommal a határaitokon kívül éltünk, ám ma hirtelen rontott ránk az ellenség. Ha a katonáid nem találnak meg, meglehet... meglehet, már valóban nem élnénk. – Ránézni se bírt Thranduilra, nem állta a jégkék szemek vizslatását. Érezte, mint remegnek térdei, s hallotta, amint cérnavékony hangja mégis betölti az öblös tróntermet.

- A nővére megsérült, Ithil gondjaira bíztam. Őt pedig... - magyarázta Legolas, de Saelon ekkor félbeszakította.

- Már megbocsáss hercegem, de a népe nem a miénk. Ellátjuk testvére sebeit, de hajnalban tovább kell indulniuk, az emberek birodalma felé.

- Fiam – intette le apja, a megszólalni készülő herceget. – Ismered a törvényeinket. – Ezzel a király lezártnak tekintette a beszélgetést. A megszeppent Mírielt egy másik tünde nővéréhez kísérte, azonban Legolas még egy darabig apja színe előtt állt.

- A szabályok ugyanúgy vonatkoznak rád is – vonta össze szemöldökét Thranduil. – Megszegted királyod parancsát.

- Apám, nem hagyhattam! – fakadt ki a herceg. – Nem csak végeztünk az ellenséggel, hanem a pusztásának túlélőit is megmentettük! Ez neked mit sem számít?!